–

Nagy szenzáció a kilencvenes években

Ahogyan arról Szalay Ágnes pszichológus is ír Éppen jókor című könyvében (a vele készült interjúnkat ITT olvashatjátok), a gyerekkori rossz élmények felnőttkori hatásairól szóló első, mérföldkövet jelentő, átfogó kutatást két amerikai belgyógyász, Vincent Felitti és Robert Anda készítette 1995-ben. Az ő nevükhöz fűződik az úgynevezett ACE-skála, amely az adverse childhood experience, azaz a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok kifejezés rövidítése. Eredetileg tíz dologra kérdeztek rá a szerzők: arra, hogy az illető tapasztalt-e gyerekkorában testi, szexuális, vagy érzelmi bántalmazást; elhanyagolták-e érzelmi vagy fizikai módon; szemtanúja volt-e annak, hogy az édesanyját bántalmazzák; elváltak-e a szülei; élt-e vele egy háztartásban olyan családtag, akinek függősége, vagy más mentális betegsége volt, illetve aki börtönbüntetést kapott.  

Az ACE-skálát három év alatt 17 ezren töltötték ki. A résztvevők a Kaiser Permanente egészségbiztosító tagjaiból, túlnyomó többségükben középosztálybeli emberekből kerültek ki. Ezért is volt meglepő a kutatók számára, milyen sokan kaptak pontokat a kérdésekre: egészen pontosan 87 százalék volt az, aki több kérdésre is igennel felelt.

Ezzel végérvényesen megdőlt az a sztereotípia, hogy a családon belüli erőszak, a kriminalizáció, vagy a mentális betegségek kizárólag a leszakadó rétegeket érintenék – noha a szegénység és a kirekesztés kétségkívül fontos szerepet játszhat bennük, és fokozott kockázatot jelentenek.

Ennél is megdöbbentőbb volt viszont, milyen szoros együttjárásokat találtak az ACEs-pontszámok, illetve a személyek pszichés, illetve fiziológiai állapota között, amelyről a biztosító, a résztvevők beleegyezésével, anonim módon a kutatók rendelkezésére bocsátott adatokat. Azok, akik négy vagy annál több pontot kaptak, kétszer valószínűbben dohányoztak, vagy ittak. Dupla akkora eséllyel diagnosztizálták őket rákkal, valamint szív- és érrendszeri betegségekkel, és tizenkétszer valószínűbben volt már öngyilkossági kísérletük. Azok a férfiak pedig, akik minimum hat pontot értek el a skálán, negyvenhatszor valószínűbben drogoztak. Ha nincs személyes tapasztalatunk, eszünkbe juthat a Patrick Melrose című filmsorozat (amelynek tanulságairól dr. Gyurkó Szilvi írt korábban ITT). 

Közegészségügyi elsőséget kellene élveznie

Felitti és Anda úttörő munkája óta számos vizsgálatban használták az ACE-skálát. Maga a mérőeszköz is finomodott: például ma már nem kizárólag az édesanyát ért bántalmazásról beszélnek, hanem párkapcsolati erőszakról, rávilágítva arra, hogy férfiakat is érhet agresszió, igaz, heteró kapcsolatokban lényegesen ritkább esetben. Ugyanakkor a kezdetektől felismerték, és tudományosan is alátámasztották, hogy nemcsak szoros értelemben vett áldozatnak, hanem szemtanúnak lenni is rendkívül ártalmas.

Az a logika, hogy „velem ugyan zsarnokoskodik, de a gyerekeket sosem bántaná”, megbicsaklik. Egy ilyen családban a félelem az úr akkor is, ha a gyerekre (még) nem emeltek kezet. 

Tovább bonyolítja a képet, hogy az ACE-skála egyes elemei általában összefüggnek: nagyobb eséllyel követ el például bántalmazást, elhanyagolást az, akinek függősége, kezeletlen (!) mentális betegsége van. Így a szülők válása, amely egy pontot jelent a skálán, sokszor túlzás nélkül életmentő a gyerek számára, és a nehézségekkel együtt is, összességében óriási megkönnyebbülést hozhat, hiszen egy biztonságos otthon megteremtését teszi lehetővé.

„Senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad” – A cigány holokauszt emléknapjára

WMN Life – 2022. augusztus 2. – FB


Az elmúlt bő két évtizedben kutatások sora igazolta, hogy a kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok egyrészt korai halálozáshoz vezethetnek, másrészt egy egész életen át ronthatják az emberek életminőségét. Részben azért, mert megzavarják az adaptív érzelemszabályozási folyamatok fejlődését, elváltozásokat okoznak az agy kulcsterületeinek szerkezetében és működésében, alacsonyabb önkontrollfunkciókkal, viselkedési zavarokkal járnak együtt, illetve ártalmas hiedelmek, megküzdési módok kialakulásához vezetnek.

Azokra a gyerekekre, akik többszörös rossz élményeket élnek át, nagyobb valószínűséggel jellemző az átlag alatti írás-olvasási készség, kevésbé képesek figyelni, nem tudnak megfelelően kapcsolódni a társaikhoz. 

A tartós negatív hatások közé tartozik a gyengébb fizikai egészség – az elhízás, a cukorbetegség, a szívbetegség, a rák, a stroke, sőt még a csonttörések magasabb kockázata is –, az egészségkárosító viselkedések megemelkedett szintje, valamint az alacsonyabb életkilátások (gyengébb tanulmányi eredmények, lemorzsolódás, munkából kiesett idő). Ráadásul a negatív következmények a személy élettartamán is túlnyúlnak: a rossz gyerekkor megtapasztalása növeli annak az esélyét, hogy felnőttkorában az illető maga is erőszak elkövetője vagy áldozata legyen, így az agresszió továbbgyűrűzik, és másokra is hat. Mindezek miatt nem túlzás azt mondani, hogy az ACE megelőzésének, illetve az azzal kapcsolatos korai beavatkozásnak, segítségnyújtásnak az egyik első számú fontosságúnak kellene lennie a társadalomban.

„Tényleg vannak, akik egy boldog, színes tömeget a halál és a fertő képviselőinek bélyegeznek meg?” – Nimi és Kristóf beszámolója a budapesti látogatásukról

WMN Life – 2022. augusztus 1. – SK

Benne van a sejtjeinkben

Nem egyértelmű ugyanakkor, hogy a kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok milyen úton-módon gyengítik a felnőttkori egészséget. A káros szenvedélyek által, amikkel a rossz emlékek okozta stresszt igyekeznek oldani az emberek? Vagy azért, mert a gyerekáldozatok nehezebben boldogulnak a tanulmányaikkal, és felnőve nagyobb eséllyel nélkülöznek? Bár mindkettő fontos közvetítő mechanizmus lehet, egy új tanulmány szerint a felgyorsult biológiai öregedésnek is köze lehet a dologhoz.

Daw Bodish és munkatársai a Canadian Longitudinal Study on Aging nevű utánkövetéses kutatás adatait elemezték. A mintájuk több mint 23 ezer főből állt, 45–85 éves felnőttekből, akik a fizikai-pszichiátriai vizsgálatokon kívül egy másfél órás interjún is részt vettek, hogy beszámoljanak a gyerekkori élményeikről. A vizsgálat különlegességét az adta, hogy számos, az öregedést jelző biomarkert is mértek náluk. Beleértve az albumin nevű fehérje szintjét; a kreatinint, amely az izmokban található fehérjetermészetű anyag (a kreatin) bomlásterméke; a glikált hemoglobint, amely a vércukor koncentrációját mutatja; a gyulladást jelző C-reaktív proteineket, az immunrendszer működésével összefüggő limfocita arányát; az átlagos sejttérfogatot, a vörösvértestek eloszlását, valamint a fehérvérsejtszámot. 

Kiderült, hogy azok a résztvevők, akik negatív gyerekkori élményekről számoltak be, az átlagokat tekintve biológiailag idősebbek voltak, mint azok, akiknek nem voltak ennyire rossz tapasztalataik.

Ez egybevág korábbi tudományos vizsgálatokkal, amelyek szerint a bántalmazáson átesett gyerekek reproduktív fejlődése felgyorsul, korábban érnek, és már gyerekkorukban az előrehaladott sejtöregedés jeleit mutatják. Ugyanakkor a kutatók hozzáteszik: az ő vizsgálatukban talált összefüggések nem voltak erősek, illetve azt sem lehet pontosan tudni, mi okoz mit, a negatív kimenetek a fokozott öregedést, vagy fordítva. Az is felmerülhet korlátként, mennyit torzítanak középkorú emberek, amikor a gyerekkorukra emlékeznek vissza, hajlamosak-e például önvédelemből bagatellizálni a velük történteket.

  

Az öngondoskodás jelentősége

A kutatásban azt találták, hogy negatívabb következmények társultak a fizikai és szexuális bántalmazáshoz, valamint az elhanyagoláshoz is. A regressziós elemzések pedig azt mutatták, hogy amikor a résztvevők dohányzási szokásait, vagy iskolai végzettségét figyelembe vették, a biológiai öregedés és a kedvezőtlen gyerekkori élmények közti kapcsolat gyengült. Ez azt jelzi, hogy az életmódbeli faktorok, illetve a társadalmi-gazdasági helyzet súlyosbíthatja, vagy éppen enyhítheti a gyerekkori rossz élmények felnőttkori egészségre gyakorolt hatását. 

Ezért sem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a traumáink kezelésére, feldolgozására tett erőfeszítés, és az, hogy gondoskodjunk magunkról, odafigyeljünk az egészségünkre.

Hogy a fájdalmainkat ne alkohollal, dohányzással, evéssel, szerhasználattal, vagy más ártalmas viselkedésekkel próbáljuk meg elnyomni, hanem mások által támogatva, az önismeretünk fejlesztésével nézzünk velük szembe. Ennek persze a társadalmi kereteit is nagyon fontos lenne megszervezni: azt, hogy minél több ember számára váljon ingyenessé, vagy megfizethetővé a pszichológusokkal való munka, illetve mindenki megfelelő minőségű ételekhez, valamint sportolási lehetőségekhez juthasson.

Milanovich Domi 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Kobus Louw