„Tényleg vannak, akik egy boldog, színes tömeget a halál és a fertő képviselőinek bélyegeznek meg?” – Nimi és Kristóf beszámolója a budapesti látogatásukról

–

Öt évvel ezelőtt voltunk vendégek először a Budapest Pride-on mint a felvonulás egyik kamionjának DJ-i

Kristóf azonnal igent mondott a felkérésre – mert ő már csak ilyen. Nem szeret lemondani lehetőségekről, kalandokról, amelyek bekopogtatnak az élete ajtaján. Én ugyanakkor halálosan be voltam rezelve, először is mert a lehető legrosszabb eshetőség is eszembe ötlött: megengedhetjük ezt magunknak egy olyan országban, ahol az LMBTQ-embereket állandó atrocitások érik? Nem veszedelmes? Ezzel egy időben egy másik aggodalom is felütötte a fejét: korábban sosem DJ-skedtem…

Amilyen hirtelen elérkezett, olyan gyorsan hagytuk magunk mögött a Budapest Pride napját, Kristóf és én pedig valahogy egy egészen új entitássá váltunk. Valakikké, akik talán mindig is lenni akartunk, valakikké, akiktől talán még kicsit tartottunk is. Valakikké, akik teljes és kompromiusszummentes felelősséget vállalnak a közösségükért. Rádöbbentünk, hogy egységként, és egyénenként is sokkal többet hozunk magunkkal, mint hogy mit viselünk, hogy táncolunk, és hogyan énekelünk (hamisan) ABBA-t, egymás tekintetébe feledkezve. 

Rájöttünk, hogy lehetőség van a kezünkben egy üzenet közvetítésére, amely az egyenlőséget, az igazságot, és az egymással való megosztást támogatja. És úgy határoztunk, hogy ettől a naptól fogva élünk a hatalmunkkal és lehetőségünkkel – azzal, hogy egy szokatlan és szemérmetlen férfi pár vagyunk, nem esünk zavarba, miközben maximálisan önmagukat adjuk.

Ekkor értünk meg rá, hogy kimondjuk: büszkék vagyunk rá, hogy hangosan szeretünk. 

Azóta minden évben ott voltunk a Budapest Pride-on, együttműködőkként és elkötelezett aktivistákként is.

De az idén nem egyedül érkeztünk – hanem hét legközelebbi barátunkkal Methanáról, a kis görögországi félszigetről, ahol négy éve élünk. Kölcsönkaptunk egy kedves kis lakást (és vele együtt egy kiskutyát, Bogyót is) a Szent István park sarkában, és öt napon át velük ébredtünk, velük szürcsöltük az első kávénkat, mulattunk hajnalig, és zötyögtünk haza a villamoson, miközben a felkelő nap elfoglalta a trónusát az égbolton. 

És még egy közös tetoválást is varrattunk magunkra – egy vasmacskát, amely emlékeztet minket arra, hogy bár szabadon úszunk az élet tengerén, néha mindannyiunknak szükségünk van rá, hogy lehorgonyozzunk. És mennyit lakomáztunk! Ettünk humuszt, pizzát, szusit, indiait, és Kristóf híres-neves vegán burgerét a Király utcában. Kivégeztünk sok-sok üveg bort, és kibeszéltünk mindent, ami jó és rossz a világban. Mertünk sírni egymás előtt, és sokszor megnevettettük egymást… 

Wendy és Ian, Jo és Audrey, Ros és Steve, és Mariel. A kívülállók számára sokszor csupán kallódó embereknek tűnő jöttmentek, akikkel csak „Methana Misfits”-nek nevezzük magunkat, a választott családunk, akikkel annyi mindent éltünk át együtt Délkelet-Görögország eldugott csücskében. Mindannyian több mint húsz-harminc évvel régebb óta élnek ezen a Földön, mint mi – de az, ahogyan ünneplik az életet, minden alkalommal megmutatja nekünk:

a kor nemhogy nem csak egy szám, amelynek nincs jelentősége, valójában az idő múlása éppen hogy jobbá is teheti az embert. 

Egy laptop, és hat üveg víz – ezzel vágtunk bele a buliba…

A felvonulás napján 42 fok volt, így a vizünk percek alatt forró teává változott, de volt, ami még melegebb volt, nevezetesen a ruháink. Tetőtől talpig Lajos Attila, egy tehetséges, bátor divattervező kreációiban vonultunk – amely bár sokaknak provokációként hathatott, számunkra elsősorban a merészségről szólt. Kristóf szuperfeszes kezeslábast viselt, amely láttatta a mellbimbóját, és amely szorosan simult minden ponton. Így mindenki számára láthatóvá vált, milyen mérhetetlen felszabadultság, milyen szépséges önelfogadás mozgatja őt. Mindeközben jómagam egy aprócska „fecskét” viseltem – ugyanabból a csillámló, szivárványos anyagból, mint Kristóf overallja. Tudom, nem bízott sokat a képzeletre…

Másodpercekkel azelőtt, hogy felmásztunk volna a kamionra, kitettünk egy képet Instagramra – afféle last minute meghívóként mindazok számára, akik velünk tartanának a békés tüntetésre. A bejegyzés váratlan figyelmet, és több ezer szívecskét kapott percek alatt – ami most, hogy tudjuk, több mint harmincötezren vonultak velünk, nem is olyan meglepő. Kristóf édesapja, Gyula „Papa”, aki minden évben kint van velünk a Pride-on, nők, férfiak, és nembináris emberek, gyerekek és aranykorúak vonultak együtt, és persze a hét barátunk, akik a Duna mentén sétálva, vagyis inkább táncolva támogattak minket, és az LMBTQ+-közösséget. 

A Parlamenthez érkezve rázendítettünk George Michael Freedom című dalára, amikor pedig a „STOP LMBT PEDOFÍLIA!” feliratot lobogtató ellentüntetőkbe botlottunk, Bonnie Tyler I Need a Herójára esett a választásunk. Közben pedig azon merengtem, hogyan jutottunk ide –

tényleg vannak, akik egy szivárványzászlókat lobogtató, boldog, színes tömeget a halál és a fertő képviselőinek bélyegeznek meg, míg a halálfejes, fekete molinókat lengető illetők – a mai politikai és társadalmi többség szerint – Magyarország megmentői?

Aznap éjjel a Rainbow Partyn, a Budapest Pride hivatalos afterján is lemezlovaskodtunk. Amikor felléptünk a nagy színpad előtt felállított DJ-pult mögé, nem hittünk a szemünknek – több ezer ember tapsolt nekünk, velünk, értünk, mindannyiunkért, amikor pedig belecsaptunk a zenélésbe, egyszeriben egyfajta megállíthatatlanságérzés költözött mindannyiunkba. A tény, hogy az előttünk, velünk táncoló tömeggel közösen írtunk és írunk történelmet, mindannyiunkat szupererővel ruházott fel. Hajnalhasadáskor lecsuktuk a laptopot, és koccintottunk egy-egy gin-szódával. 

Másnap reggel, azaz valójában egy-két órával később, amit megpróbáltunk alvással tölteni a buli után, üzenet érkezett az Instagramtól: a Pride-posztunkat egyszerűen törtölték – az indoklás: nemiszerv-villantás, és pornográfia népszerűsítése. Természetesen sem pénisz, sem szex nem volt a fotókon – csupán két férfi, akik békében vannak önmagukkal, akik szeretik egymást, és akik arra biztatnak másokat, hogy szeressék önmagukat, és másokat, akkor is, ha azok a mások nagyon mások, mint ők. 

A hatalmas pozitivitáslöket, és lebegős eufória után ekkor ért utol a csalódottság

Az Insta tulajdonképpen azok oldalára állt, akik fekete zászlókat lengetve köpködtek ránk a Margit hídról ahelyett, hogy az áradó szeretetet, és a mindenkit megillető emberi jogokat választotta volna.

És bár a közösségi platform őrző-védői vádolhatnak minket azzal, hogy renitensek vagyunk, az igazság az, hogy mi sokkal súlyosabb vádakkal illethetjük őket: homofóbiával. Persze tudjuk, az Insta-robotok azonnal cselekszenek, ha egyszerre több száz, vagy akár több ezer jelentés érkezik egy-egy posztra…

Ekkor még nem tudhattuk, hogy a magyarországi médiumok sorra jelentették meg a semmitmondó, agitáló, és gyakran igaztalan cikkeket velünk kapcsolatban: mit (nem) viseltünk, hogyan táncoltunk (vagy ahogy ők írták, vonaglottunk), és milyen erotikus és bizarr volt a fellépésünk. És bár elsőre meghökkentünk, aztán egy picit meg is inogtunk, ám hamarosan felkacagtunk: helyén kezelve ezt a sajtóhadjáratot úgy éreztük, az „erotikus és bizarr” tulajdonképpen dicséret ahhoz képest, mennyivel sértőbb szavakat süthettek volna ránk… elvégre Madonna egy teljes karriert alapozott erre a kombóra! 

És most itt vagyunk, kicsi lakásunkban, Methana félsziget egyik leginkább elnéptelenedett falujában, Agios Georgiosban,

hat cicánkkal, a zöldségeskertünkkel, kulináris-kulturális kalandnyaralásaink és vegán vakációink vendégeivel, ahol azt (nem) viselünk, amit csak akarunk, arról beszélgetünk, ami az eszünkbe ötlik, ahol kizárólag önmagunkat képviseljük. Ezek a napok emlékeztetnek minket igazán: semmi sem adhat okot az emberiségnek arra, hogy mi, érzékeny, értelmes lények egymás torkának essünk. Itt, ahol az ismerőseink, szomszédjaink, barátaink mind-mind más és más közegből érkeznek, más életutat jártak be, és másban hisznek, valahogy mindannyian, mindig megtaláljuk a közös hangot.

Mert – ahogy Kristóf szokta mondani – különbözőségeink, sokféleségünk szerint egyezünk, és hasonulunk.

Aki nem LMBTQ-ember, az is pontosan tudja, milyen érzés kirekesztettnek lenni. Mindannyiunkat bántottak, aláztak, és diszkrimináltak már életünk során. Kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel a nehezen gyógyuló sebbel. Bosszúszomjas agresszorrá válunk, aki alig várja, hogy másokon torolja meg mindazt, amit ellene elkövettek, vagy megtanulva az élet talán legfontosabb leckéjét, elkötelezetten támogatjuk, és védelmezzük egymást? Mi az utóbbira szavazunk… És te? 

Nimrod Dagan

Fordította: Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak