Az anyaságban a legnagyobb tabu nem nevelési kérdés – Hanem az, amikor az anya elköltözik a családtól

–

Ezt ne úgy képzeljétek el, hogy egy szombat reggel, bőröndökkel az ajtóban elköszönt tőlünk, és soha többet nem láttuk viszont

Mivel már elég nagyok voltunk, a nővérem és én is eldönthettük, hogy mit szeretnénk, kivel szeretnénk élni. Ő a megszokott környezetéhez ragaszkodott – én meg hozzá. Anyu pedig hetente többször jött, hétvégére közös programokat szervezett, és tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy a szülők közötti kapcsolat kudarca ne váljon a mi kudarcunkká is. (Az már persze más kérdés, hogy ez két kamasz esetében mennyire kivitelezhető, de erről majd máskor.)

Bennem sokáig fel sem merült, hogy vajon jobb lett volna-e, ha Apu költözik el tőlünk. Hogy válás esetén van-e egyáltalán jobb és rosszabb felállás, vagy a két helyzet egyszerűen csak másképp szar. És mi van akkor, ha az anya nem egy szakítás miatt „hagyja el” a gyerekét, hanem, mondjuk, vissza kell mennie dolgozni? 

A fentiekre nem tudom a választ, de az utolsó kérdés könyörtelenül vágott arcon, amikor egyéves kora előtt családi napközibe adtam a gyerekem, hogy folytathassam az egyetemet. Kezdetben csak akkor ment, amikor nem volt más választásom, mint részt venni az órákon. Kis létszámú csoportban volt, és rettentően jól érezte magát a kortársaival, a társadalom szemüvegén át nézve mégis ott virított a „szaranya” billog a homlokomon, aminek sokan, sokszor hangot is adtak. Pedig én csak napi pár órát töltöttem távol a gyerektől.

Az anyasághoz kapcsolódó mítoszok és elvárások már azelőtt megjelennek az életünkben, hogy megfogalmazódna bennünk a szülővé válás iránti vágy. „Apa mosdik, anya főz”, és ha majd úgy döntünk, elindulunk a szülővé válás rögös útján, akarva-akaratlanul belefutunk a legkülönbözőbb elvárásokba és elképzelésekbe arról, hogy milyen anyának kellene lennünk. Igyekszünk mindent megadni a gyerekünknek, miközben törekszünk arra, hogy ne daráljon be minket a széttört zsírkréták és eltapsolt mondókák rengetege, lavírozunk munka és család, ösztönök és elvárások között.

Megkockáztatom, nincs még egy szerep a világon, aminek a határait ilyen markáns mozdulattal húzná meg a társadalom, miközben az apasággal járó örömökről – és felelősségvállalásról – mintha hajlamosak lennénk megfeledkezni.

A gyerekektől való hosszabb távollét közel sem indítja be annyira az ítélkezési képességünket egy apa esetében, mint amikor egy anyáról van szó. Egy apára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki azért van távol, hogy gondoskodjon a családjáról, egy nő esetében viszont ott van az a kínzó felfogás, hogy ő – bármilyen okból is – csak talált egy elfoglaltságot, ami fontosabb számára a gyerekeinél. Annak ellenére, hogy az apák is képesek hatékony, sőt kiváló gondviselők lenni, amikor az anyák valami miatt elmennek otthonról, szinte kivétel nélkül felmerül a kérdés: „Ki vigyáz a gyerekekre?”

Ha pedig egy nagyobbat lépünk a gyerekek mellett töltött idő kontinuumán, eljutunk az anyáig, aki valami miatt távol él a családjától

Aki nem elvesztette, hanem elhagyta őket – egy álomért, egy munkáért, egy kapcsolatért vagy pusztán azért, mert újra fel akarja fedezni magában az embert, akit olykor úgy érzi, gondolkodás nélkül áldozott fel a tökéletes család oltárán. Ez a nőkép az 1979-es Kramer kontra Kramer című filmmel tűnt fel a radaron. Ted Kramer, hiába a szerető felesége és kisfia, mindent a karrierjének rendel alá, mígnem egy nap a felesége, Joanna drasztikus lépésre szánja el magát: elhagyja őket, hogy megvalósíthassa önmagát – ehhez pedig, úgy érzi, teljesen el kell szakadnia korábbi anyaszerepétől. A kezdetben nagy botrányt kavaró filmet követően a nyolcvanas-kilencvenes években könyvek sokasága kezdett el foglalkozni a témával, sorra jelentek meg a boltok polcain olyan címekkel, mint A mama már nem lakik itt (Mama Doesn't Live Here Anymore), A távollévő feleség (The Absentee Wife) vagy egész egyszerűen: Hogy tehetted? (How Could You?)

A Netflix nemrégiben bemutatott Az elveszett lány (The Lost Daughter) című produkciója rávilágított a gyerekeiktől külön élő anyák helyzetére. (Krajnyik Cinti ITT írt a filmről korában.) Az Elena Ferrante azonos című regénye alapján készült filmben Olivia Coleman egy olyan anyát játszik, aki három évre elhagyja a családját, hogy teljes mértékben a karrierjére koncentrálhasson. Döntését a szereplők gyakorlatilag kivétel nélkül önzőnek állítják be, ami ellentétben áll a filmbéli apával, aki szintén elhagyta gyermekeit, látszólag különösebb következmény és negatív megítélés nélkül.

Bár a való életben évszázadok óta hagyják el mindenféle nemű szülők a gyerekeiket, egyre több szakember számol be arról, hogy az arányokban „enyhe elmozdulást” tapasztalnak, tehát egyre több anya dönt úgy, hogy lemond a neki járó szülői felügyeletről.

Az Egyesült Királyságból és az Egyesült Államokból származó adatok szintén az olyan egyszülős háztartások arányának növekedésére utalnak, ahol az apa gondoskodik a gyerekekről, bár ezek a felmérések nem veszik figyelembe, hogy a gyerekek a szakítást követően mennyi időt töltenek az anyjukkal.  

Bármilyenek is legyenek a pontos számok, a nyugati kultúrákban még mindig sok vitát vált ki a nők – és még véletlenül sem a férfiak – családi egységből való kilépésének kérdése. Az elveszett lány című filmben például az egyik feszültség (amire már a cím is utal), a kérdés: vajon a lányt hagyta-e el az anyja, vagy fordítva, épp az az anya válik elveszetté, aki elhagyja a gyerekeit?

Az „enyhe elmozdulás”, miszerint egyre több anya választja a gyerekeitől való különélést, az okok széles skáláját vonultatja fel

Vannak, akik munkát vagy tanulási lehetőséget kapnak távol a családjuktól, miközben továbbra is egy családot alkotnak, míg mások szakítanak a párjukkal, és azt követően néznek új lehetőségek után. Az utóbbi években talán eleget változott a közvélekedés ahhoz, hogy a nők ne érezzék magukat kényelmetlenül, ha a saját karrierjüket, saját érdekeiket helyezik előtérbe – még ha emiatt bizonyos időre távol is kerülnek a gyerekeiktől.

Mások úgy döntenek, hogy gyakorlati vagy pénzügyi okokból jobb, ha gyerekeik a szakítás után az apjukkal maradnak, de vannak olyan, jellemzően mérgező kapcsolatokból menekülő anyák, akik számára gyermekeik hátrahagyása valamiféle utolsó mentsvár ahhoz, hogy megküzdjenek az őket értintő mentális vagy egészségügyi problémával.

A közvélemény növekvő tudatossága a mentális jóllétről ugyanis hozzájárulhat ahhoz, hogy az anyák bátrabban elhagyják a családi fészket, ellentétben a korábbi generációkkal, ahol a nők minden esetben kötelességüknek érezték viselni a családi megállapodások terhét.

Az, hogy mennyire vagyunk elfogadók, részben a férfiakra és a nőkre vonatkozó társadalmi sztereotípiáknak köszönhető: az apákat hagyományosan kevésbé alkalmas gondozóknak tekintjük, mint az anyákat.

Ennek ellenére egyes nők a társadalom anyasággal kapcsolatos elvárásaival szembemenve hoznak olyan döntéseket, amelyek hosszabb időre elszakítják őket a gyerekeiktől, néhányan pedig – ennél jóval kevesebben – olyan életet kezdenek, amiben nem szerepelnek a gyerekeik. 

Az apák, akik kénytelenek hosszú időre távol lenni a családjuktól, szimpátiát, sőt gyakran csodálatot váltanak ki áldozatvállalásukkal. Az ugyanilyen helyzetben lévő anyák esetében a reakciók összetettebbek – gyakran az anya felelőtlenségéig, sőt sok esetben egyenesen az alkalmatlanságáig terjednek. Amikor az apák végleg elhagyják a családjukat, azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a gyerekek, legyenek bármekkorák is, nincsenek megfosztva a meleg anyai öleléstől.

Azok az anyák pedig, akik abban látják a megoldást, hogy elhagyják a családjukat, úgy tűnik, mintha egy alapvető, természetes rendet sértenének meg, ami szerint a gyermekeik elhagyása – még egy szerető és rátermett apa gondjaira bízva is – azt jelenti, hogy a sorsukra hagyják őket.

Pedig a legtöbb esetben ennél jóval árnyaltabb a kép. Évekbe telt, mire át tudtam érezni Anyu akkori helyzetét, és ismerve a történet egészét, már nemhogy nem haragszom, de örülök, hogy meglépte, amit akkor szükségesnek érzett – önmagáért. Mások történetét viszont nem ismerem, ahogy mások sem ismeri a miénket. Abban mégis biztos vagyok, hogy egyetlen gyereknek sem lett jobb attól, ha pálcát törtek a szülei felett, vagy megbélyegezték őket a döntéseik miatt. Végtére is ez a célunk, nem? Olyan környezetet biztosítani a gyerekeinknek, ahol biztonságban érzik magukat, lelkileg és érzelmileg is egészségesen tudnak fejlődni, miközben megadunk nekik mindent, ami tőlünk telik – anyaként és apaként is.

Mózes Zsófi

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SDI Productions