Nyáry Luca: Amikor tényleg kést szúrnak a jövőmbe

–

Igazam volt. Valóban nem lesz itt kormányváltás, se egyezség, se közös munka. 

Valóban marad a kétharmad, az egymás klónjaivá szabott újságok, a démonizált árnyékemberek, a szövetség háborús bűnösökkel. Valóban a hatósági áras csirke far-hát, a havi huszonötezres árvaellátás és az első magas sarkús köztársasági elnök a vigaszdíjunk egy olyan csatáért, amiben az első perctől kezdve ágyútöltelékek voltunk. 

Enyhíthetnék a tényeken azzal, hogy elismerem, valamennyire meglepett ez a golyó a koponyámban, de tudtam jól előre, hogy oda célozták, talán csak azt nem mértem fel jól, hogy mekkora sebet fog ejteni. Ez viszont már nem változtat azon, hogy elestem, és hogy velem együtt esett el az a több mint egymillió ember, aki energiát fektetett egy lehetséges változásba. 

Igazam volt, és mégis rohadtul nem tudok örülni neki, mert mindennél többre becsülöm a szabadságot, és ahányszor letörnek belőle egy darabot, úgy érzem, hogy kevesebbet ér az életem. 

Ahányszor csorbulnak a véleménynyilvánításhoz, a szeretethez, a békéhez való jogaink, kicsit kevésbé érzem embernek magam. 

Ahányszor elégetett levélszavazatokról, Arany Ászokban számolt kenőpénzről és három X-ért árult disznóhúsról olvasok. Járva hagyott motorú buszokról és nyitott szavazófülkékről. Szórólapozásért földre rugdosott öregemberekről. 

Ahányszor meglátom a csálé gyerekbetűket egy táblán, egy ötödikes kezében a Kossuth téren, aki egy luxuslakás legfelső emeletén napozó politikustól kéri vissza a jövőjét. Elmaradt órákat és fűtetlen folyosókat. Körömnyi krétával lovagot rajzoló, fáradt mosolyú történelemtanárt. 

Ahányszor szétrebben két barátom az utcán, ahelyett hogy végre megfognák egymás kezét. Eltitkolt szerelmeket és viccek utáni beharapott szájakat. Feltételhez kötött anyai szeretetet, behazudott barátnőket és szemforgatva elmormolt imákat. 

Ahányszor elindítok egy YouTube-videót, és egy ismerős hang megrajzolja az új ellenségemet. 

Egységesre plasztikázott címlapokat és bemondólányokat. Ezerszer letiltott fizetett hirdetéseket, málló plakátok maradványaiból kikandikáló, letűnt démonokat. 

Ahányszor nőügy leszek. Lilába hajló tenyérnyom valaki alkarján. Statisztika, egy a háromból. 

Igazam volt, és mégis rohadtul nem tudok örülni neki, mert a nagymamámnak még mindig el kell gondolkoznia azon, hogy kutyakaját vesz, vagy megjavíttatja a mosógépét.

Mert a nagyapám egyedül halt meg egy omladozó kórház tüdőosztályán, egy olyan rákbetegségben, amit már hat hónapja néztünk, ahogy élve felemészti őt, mielőtt bárki igazolta volna, hogy segítségre van szüksége. Mert a karantén alatt túlterhelt, pánikoló pszichiáterek úgy szórták tizennyolc évesek kezébe a nyugtatót, mint a cukrot, és végignéztem, ahogy elveszi tőlem a barátaimat a saját kétségbeesésük, amin egy pillanatig sem segítettek azok az emberek, akiket elvileg azért választottunk meg, hogy megvédjenek minket. 

Mert autóval még most is gyorsabban beérek a sürgősségire, mintha kihívnám a mentőket.

Mert az az egyetem, ahol tanulni akartam, már nem létezik, ahogy a második opció sem.

Mert kiváltságosnak számítok azért, hogy pályakezdőként el tudom tartani magam. 

Mert attól az embertől, akire egész kamaszkoromban támaszkodtam, most kétezer kilométer választ el, és egy laptop képernyőjén néztem végig, ahogy felnőnek az unokatestvéreim.

Mert minden szeptemberben még ötven másik szerettemnek mondok búcsút, és nem tudom eldönteni, hogy a büszkeségtől szorul össze így a torkom, vagy azért, mert félek, hogy egy nap már teljesen egyedül fogok ülni a kedvenc mólónkon a Margit-szigeten.

Igazam volt, és mégis rohadtul nem tudok örülni neki, mert én viszont tényleg nem megyek innen sehová. 

Örökké a Dunába fogom lógatni a lábamat, örökké járom azt a tízperces sétát a Keletiből a lakásomig, örökké Dsidával álmodom. Örökké szívom magamba anyám emlékét, a szeretetet, amivel a hazája felé fordult, és amit egész életében próbált megosztani velem. 

Örökké magyarul énekelek, magyarul íródott az egész lényem és magyarul hagyom magam után mindazt, amit még ki tudok facsarni a szívemből. Örök szerelmet fogadtam ennek a kultúrának. Örök őre maradok annak, amit nagyra becsülök benne, a kivágott zászlókat, a megdobált tankokat, a fenyegetésre sem nyíló szájakat, amelyek nem árulják el a saját szomszédjukat. 

Örökös lelkesedéssel és pofátlan, ki nem érdemelt büszkeséggel üvöltöm éjjel a londoni utcákon, hogy magyar vagyok, és visszatartom a levegőt, amíg le nem száll a gépem Budapesten. 

Örökös vágyakozással gondolok az otthonomra, akkor is, ha csak egy napra hagytam el. 

Akkor sem megyek el innen, ha lángba borulnának a házak, ha az utolsó olyan ember is felszívódott, aki megtehette, mert az én gyökereim már mozdíthatatlanok. Ha elsorvadnak, velük halok én is.

Minden jót, ami van bennem, itt akarok elkölteni. Ez persze csak a saját hülyeségem, de valahogy azt érzem, hogy ez a kötelességérzet tett azzá, aki vagyok, és nem akarok búcsút mondani neki. A költők maradnak. Maradnak, amíg azt az utolsó porszemet is kirántják a lábunk alól. Ahová viszont azután megyünk, onnan nincs visszaút.

Igazam volt, és mégis rohadtul nem örülök neki, mert nem hiszek abban, hogy azt kaptuk, amit érdemeltünk. 

Nem hiszek abban, hogy azok, akik félnek és akiknek soha senki nem tanította meg, hogy hogyan gondoljanak tovább a saját buborékuknál, megértek a pusztulásra. Ahogy abban sem, hogy a körülöttem élő, soha jobbat nem ismerő és kudarcokon lesoványodott emberek az ellenségeim. Nem tartom hibásnak, bűnrészesnek és birkának sem őket, hanem egyszerűen olyan embereknek, akik olyan örökölt traumákat és soha be nem váltott ígéreteket hordoznak magukban, hogy bármikor elcserélnék a beteljesületlen szabadságot a látszólagos biztonság ígéretéért. 

Mert mi is csak ígérgetünk, fel-felmutatjuk egy olyan világ képét, amiben ők sosem éltek és még abban sem biztosak, hogy létezik. 

Krumpli van, tűzifa van, ahogy néhány bankjegy is, de valódi demokráciát, valódi jogot ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy megérdemelnénk, még sose láttunk. 

Pedig tényleg megérdemeljük, mindannyian. 

Megérdemlünk száz dugába dőlt szabadságharc után egy sikereset. De erről nem tudtunk meggyőzni olyan embereket, akiknek egész életükben hazudtak, akiknek az apja és a nagyapja is csak hazugságon és szemfényvesztő fejadagokon élt. Nem tudtunk nekik mutatni semmit, amiben hihetnének, vagy csak nem érte el őket. És egyre kevésbé fogja. 

Nem látjuk a fától az erdőt, és nem látjuk az erdőtől egymást.

Igazam volt, de rohadtul nem tudok örülni neki, mert félek, hogy legközelebb is az lesz. 

És egyre könnyebb megjósolni a végeredményt, minden pillanattal egyre könnyebb. A meccs utolsó percében se rúgtunk be egy gólt sem, csak bágyadt taps kísér, néhányszor beüvöltjük, hogy szép volt. Nem hozzuk be a hátrányt, a pálya egyre jobban lejt, és a másik csapat három labdával játszhat, mert a bírót is ők választották. A közönség ül a helyén, eszi a megsavanyodott kukoricát, és várja, hogy jöjjön az a játékos, akire majd mindent felteszünk. Ha megunjuk, néha egymásnak esünk, már a bunyó lehetőségéért jövünk, mert valakinek muszáj vállalnia, hogy ő volt a hibás.

Igazam volt, de rohadtul nem tudok örülni neki, mert minden romló arány, elvesztett parlamenti szék, névtelen alapítványokba tömködött vagyon és figyelmen kívül hagyott emberi jog ellenére sem vagyok hajlandó hátat fordítani a hazámnak. 

Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nincs bennünk semmi közös, hogy eljött az a pont, ahol egymás ellen vagyunk a szomszédjaimmal, ahol feladjuk az emberségünket azért, hogy egy kicsit jobbnak érezhessük magunkat valaki másnál. 

Nem ilyen népnek tartom a magyart, és nem ilyennek képzelem a generációm jövőjét ebben az országban. Nem lehet véletlen, hogy egy ilyen csalódásokkal teli múlt után is újra meg újra megpróbálunk szót érteni egymással, kapukat szakítani befalazott tudatokban. 

El akarom hinni, hogy amikor megint ledöntik az összes létrát és felégetnek minden hidat, valahogy a legkorruptabb rendszerek labirintusaiban is megtaláljuk a hazavezető utat. 

El akarom hinni, hogy felül tudunk emelkedni a gyűlöleten, mert a társadalmunk születése óta használják ellenünk, és immunisabbak vagyunk rá, mint hinnénk. 

El akarom hinni, hogy csak azért, mert rémesek a körülmények, mi nem leszünk azok.

De egyelőre nem hiszem, és ahogy már mondtam, én általában megérzem, hogy mikor fogok veszíteni. Cáfoljatok meg.