Mondhat olyat egy edző a sportoló gyerekre, hogy „használhatatlan”? – Egy szülő vívódásai az ifjúsági sporttal kapcsolatban

–

Futóedzésre vittük a nagyobbik fiamat, amikor a kisebb meglátta a jégsátorba tartó hokisokat, és megtetszett neki a felszerelésük. Ennek öt éve, azóta ott ragadtunk. (A nagyobb már rég nem fut.) U8, U10, U12 – voltak mélypontok, de mindent átvészeltünk. A sport fontos, mozogni kell, heti két-három-négy edzés csak hasznos lehet. 

Akiknek neve sincs

A korosztályváltás izgalmai idén májusban jöttek el. Az új edző pár hétig nézegette őket, majd kihirdette, hogy ki kerül az A-, és ki a B csapatba. Ez a következőképpen zajlott: miután felsorolta az A-ba tartozó gyerekeket, és mindenkinek kiemelte pár erősségét, a B-re már csak ennyi jutott: aki nem hallotta a nevét, az B-s. Nekik nemhogy erősségeik, még nevük sincsen.

Ezután abban maradtunk, (mivel fiam sem hallotta a nevét), hogy egész nyáron nem beszélünk a hokiról. Hozzáteszem, a legkevésbé sem érdekel, hogy A vagy B, csak jókedvű mozgást, az önbecsülés megtartását, motiváltságot várok a sporttól. Idén felvételi, továbbtanulás, nem akarunk sportkarriert. Azt akarjuk, hogy szeressen mozogni, ahogy mi, a szülei is szeretünk.

Az edző szerint a B-seknek egy céljuk lehet, hogy A-sok legyenek, ehhez, mondjuk, kevesebb edzés jár, hiszen az A-sok profik, nekik kell a jégidő. A B-csapat a „sallang, a maradék”.

Ezt minden módon érezteti is: folyamatosan rosszul írja a gyerekem nevét a listákon, a B-sek még edzőmeccsekre sem mehetnek, nemhogy tétmeccsre. Ez az attitűd gyorsan felborította az egyensúlyt a jobbnak sorolt csapat részéről is, hiszen ez árad az edző felől is: a korábbi barátságok felbomlanak, megy a csúfolódás. Szomorú ezt látni, hogy egy edző pár mondatával mekkora rombolást végez. Hogy nem motivál, hanem bomlaszt. Hogy nem az erősségekre koncentrál, hanem levegőnek nézni a „gyengébbeket”.  

Eltévedt levél

Ezután jön az eltévedt levél: nem nekünk lett szánva, belső levelezés. Felsorolva tizennégy név, ahogy az edző írja, közülük „nyolc használhatatlan”, el kell őket küldeni. Összeomlok. Nem beszélhet így senkiről, irreleváns, hogy köztük van-e a gyerekem. Ennek az embernek adom a kezébe hetente többször? Tizenkét éves gyerekekről van szó. Ők lennének „használhatatlanok”? Már írom is a levelem az edzőnek. Este érkezik egy elkent bocsánatkérés: nyers volt, de már át is tér ennél fontosabbnak ítélt témákra, azaz, hogy az „A csapat így meg úgy”.

Ekkor már tudtam: innen menni kell. Ahol nincs következménye annak, hogy valaki így beszél a gondjaira bízott gyerekekről, ott tönkretesznek, eltipornak.

Mindez nemcsak annak ártalmas, akit ilyen módon leírtak, hanem a „kiválasztott” gyerekek is sérülnek, rossz kezekben vannak, ők sem tudnak majd ebből jól kijönni.

Már el sem mentünk a szülőire. Ahol a B-seket retardáltnak nevezte az edző. Köszönjük, végeztünk. Az oly sikeres (?) magyar jégkorongsportba nem fér bele olyan gyerek, aki esetleg nem A-s. 

Mindezt leírtam az edzőnek és vezetőjének. Sértett válasz: „máshol felgyülemlett frusztrációmat élem ki rajta”. Ezt le tudnám fordítani az ő nyelvére, de nem teszem, mert alpári. A vezető egyetért, de „mit tehetne, kevés az edző”.

Nem csak mi megyünk el az egyesülettől az eltévedt levél és az edző nevelési elvei nyomán, más szülő sem bírja, hogy így beszéljenek a gyerekéről, a gyerekével. Az edző mindenesetre marad, amolyan jó magyar módra, talán még feljebb is lép, mifelénk ez úgyis így szokás. 

Vagy élsport, vagy semmi?

Azt még megtudtuk, hogy ha átigazolunk más csapatba, akkor az egyesület nevelési pénzt kér a „használhatatlanok” listájára tett gyerekemért. Súlyos százezreket, sajnos erről nem mondanak le. Akkor sem, ha emiatt abbahagyja a sportot. Így jártunk.

Csodálkozunk a sok elhízott gyereken. Azon, hogy nem mozognak, csak ülnek a képernyők előtt. Törjük a fejünket, hogyan lehetne egy nemzet egészségesebb.

Nemcsak lelkileg kellene egészségesebbnek lenniük, de ez elég nehéz úgy, ha közben egy mérgező felnőtt, aki gyerekeket nevel, óriási károkat okoz. Másrészt testileg, amikor egy elhízott, mindenféle halálozási mutatóban élenjáró társadalom számára az életmód tudatos formálása épp az életben maradás záloga lenne.

És akkor itt vannak gyerekek, akiket kivet magából a versenysport szűklátókörűsége, hisz semmilyen módon nem támogatja, hogy kedvtelésből mozogjanak. A pillanatnyi siker akármilyen áron is, de mindent visz. 

A cél az lenne, hogy minden iskolás a lehető legtovább napi szinten mozogjon, legyen benne öröme, és fejlődhessen a saját szintjén. Akkor van esélye annak, hogy egészséges – és egészségére figyelmet fordító felnőtt válik belőle. Hiszen ez lenne mindannyiunk érdeke. Kár, hogy azok, akik ezért felelősek, ezt nem látják.

Juli

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas Barwick