Egy uszoda, két gyerek, egy szorongás, két világ
Soha ennyi figyelem nem koncentrálódott még arra, pontosan mi is történik a hazai uszodákban. Hogy milyen körülmények között nevelődnek ki azok az bizonyos élsportolók, sztáredzők, vagy egyszerűen csak sportszerető gyerekek. Ha azt hiszed, ez téged vagy a te gyerekeidet nem érintheti, olvasd el, mit tapasztal egy hobbiúszó a hétköznapok során: milyen apró, mégis ordas nagy különbség van a poroszos, és a gyerekközpontú oktatás között. Hajdu László írása.
-
A padon ülő négy-öt év körüli kislány megállíthatatlanul zokog. Az óvónők pár méterre ülnek tőle, úgy csinálnak, mint akik észre sem veszik. Jóízűen beszélgetnek. Gondolom, fontosabb dolguk is van annál, mint egy bőgő gyerek. Eltelik vagy öt perc, mire nyersen rászólnak, hogy hagyja már abba a hiszti, és menjen vissza a medencébe a többiekhez.
Egy másik csoportban egy másik kislány is hasonlóan fél a víztől, neki csendben potyognak a könnyei. A három óvónő egy szempillantás alatt odaguggol hozzá, bátorítják, vigasztalják, simogatják. Kérdezik tőle, hogy mitől, miért fél. Lassan megnyugszik, kis görbe lábain kacsázik vissza a medencébe.
A két jelenet között egy nap a különbség. És egy világ. Évek óta úszom egy budapesti uszodában, hetente többször. Sorstársaim, a hobbiúszók mellett ovisok is járnak vízhez szoktató úszásra, magyar és budapesti angol-amerikai intézményekből. A hazaiban honfitársaink, a külföldiben amerikai és magyar pedagógusok kísérik a gyerekeket. Az edzők mindkét esetben ugyanazok. Én meg úszom... és megfigyelek. Legnagyobb sajnálatomra (dühömre) a következőket tapasztaltam:
A magyar óvó nénik közönyösen koptatják a padot, beszélgetnek. Ha véletlenül a gyerekek irányába esik a tekintetük, akkor – jó esetben – végtelen unalom és fáradtság tükröződik benne. Azonnal felélénkülnek viszont, amikor egy kis úszócsoda kijön pihegni, orrot fújni. Ilyenkor fúriaként rátámadnak, visszaüvöltik a vízbe. Örülök, hogy mindezt csak verbálisan teszik... Az edzés végén az ügyesebb és ügyetlenebb, félénkebb gyerekeket két sorba osztják: az első csoport gumicukrot kap ajándékba (a kutyának adott jutalomfalat jut az eszembe, bocsánat a hasonlatért), a másik üres kézzel, leszegett fejjel battyog az öltözőbe. Mintha direkt az lenne a „pedagógiai” cél, hogy búcsúzásképpen rúgjunk még egyet abba a büdös kölyökbe, nehogy elfelejtse a kudarcát, netán legközelebb jó kedvvel csobbanjon a vízbe.
A másik ovi pedagógusai (hármuk közül kettő magyar) sokszor maguk is úsznak a gyerekekkel, a vízből biztatják őket. Feszülten figyelik az edzést, nyüzsögnek a gyerekek körül. Ha valamelyik kiskölök lemarad, kiakad, azonnal odamennek, körbeszeretik. Azt sugallják neki, hogy: „Meg tudod csinálni, ügyes vagy, sikerülni fog!” A jól teljesítőket megéljenzik, hurrázzák. Öröm nézni, ahogy együtt élnek a kicsikkel. Az edzés végén mindenki megkapja a dicséretet, nem gumicukor, hanem egy fülbe súgás, simogatás formájában.
Minderről a közhelyes mondás jut az eszembe, miszerint a magyar és nyugati iskola között az a különbség, hogy míg az előbbiben arra kíváncsiak, hogy mit nem tudsz, a másikban arra, hogy mit tudsz.
Szomorúan konstatálom, hogy ez a mentalitás már a suli előtt jelen van.
Lelki szemeimmel már látom a komment-cunamit, ezért pár dolgot feltétlenül szeretnék leszögezni:
1. Mindezeket egyetlen uszodában tapasztaltam, öt-hat ovis csoportot megfigyelve, viszont többször egymás után.
2. Nem szépítettem és csúnyítottam semmit. Ez, kérem egy hiteles beszámoló.
3. Természetesen eszem ágában sincs azt sugallni, hogy általános, reprezentatív képet festettem.
4. Tudom (sőt gyermekem esetében személyesen tapasztaltam), hogy nagyon sok kedves, gyerekszerető- és értő óvónéni (a mi esetünkben még bácsi is) dolgozik a hazai óvodákban.
Ennek ellenére annyira égető volt a különbség a két mentalitás között, hogy már nem tudtam magamban tartani.
Hajdu László
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/YanLev Alexey