-

Pásztory Dóri: Mennyire képezi a tehetség részét, hogy valaki versenyző alkat-e?

Bánfai Károly: Az, hogy valaki mennyire érzi jól magát téthelyzetben, mennyire „szereti az adrenalint”, valóban alkati kérdés, ami már gyerekkorban megmutatkozik. Például fociban van olyan gyerek, akin látszik, hogy izgul, nehogy elrontsa a passzt, és van, aki direkt keresi az olyan helyzeteket, ahol egy az egyben le lehet cselezni a másikat. Felnőttkorban is van, aki kifejezetten szeret vállalni összecsapások végén tizenegyest, és van aki – jó rúgótechnikája ellenére – ódzkodik tőle. A sportok többségében vannak kiemelt téttel és fokozott nyomással bíró helyzetek (pl. döntő mérkőzés, ellenfél előnye, kevéssel a vége előtt, utolsó dobási kísérlet, ugrási kísérlet két verőhiba után stb.). Van, aki kifejezetten ilyen helyzetekben éles, várja, kedveli.

Ugyanakkor minden ilyen helyzet szorongással jár, még számukra is. A teljesítmény romlásának forrása a túlzott mértékű szorongás, a szorongást pedig meg lehet tanulni kezelni, a teljesítményt nem rontó szinten tartani. Tehát előnyben van az, aki „szereti az adrenalint”, keresi a téthelyzeteket, de a szorongás kezelésének megtanulásával a versenyhátrány ledolgozható.

P.D.: Ha szemmel láthatóan egy gyermek nehezen viseli a megmérettetéssel járó pszichikai igénybevételt, egyáltalán nem leli örömét a versenyzésben, akkor ezt szakember segítségével lehet fejleszteni, vagy pedig be kell látnia a szülőnek, hogy a gyermekének sokkal több előnye származik a rendszeres sporttevékenységből, mint az élsportból?

B.K.: Ha egy gyerek nem szeret versenyezni, akkor nem érdemes ezt erőltetni. A sikeres sportolók egyik legfontosabb én-ereje ugyanis az, hogy a sportjukat nagyon szeretik, pályafutásuk korai szakaszától olyan élményekben van részük, amiket szívesen idéznek fel. Ezek az élmények később forrásként mobilizálhatóak náluk. Értelemszerűen, ha valakit folyamatosan versenyeztetnek, pedig nem szereti ezt a helyzetet, az nem ezekkel az élményekkel fogja indítani a pályafutását. Ez pedig a sportpályán hatalmas hátrány lesz számára, ha egyáltalán ott marad.

Ennél is fájóbb, amikor egy gyereket akarata ellenére versenyeztetnek. Ez esetben a szülei nem a gyerek szükségleteire reagálnak, hanem saját igényeikre, aminek következtében a gyermek normál pszichés fejlődése el fog térni az életkori sajátosságaitól.

P.D.: Milyen hatással van a sportágat választó fiatalokra, hogy ennyire élsportcentrikus országban élnek? Nagyon kevesekből válik olimpikon, rengetegen vannak, akik azzal a reménnyel kezdenek el sportolni, hogy egyszer részt vehetnek az ötkarikás játékokon, majd kudarcélménnyel és hiányérzettel tele, fiatalon abbahagyják a sportot és felnőttként nem is képezi az életük részét a rendszeres mozgás.

B.K.: A kiemelt sportesemények és az őket körülvevő médiatámogatottság jó hatással lehetnek a sportolási kedvre, hiszen jó életpályák, jó modellek kerülnek reflektorfénybe. Az élsportban szükséges kvalitások – kitartás, erőfeszítés, fájdalomtűrés, téthelyzetekben való teljesítés, nehéz helyzetekből való felállás és továbbküzdés – az élet más területein is fontosak. Ez az, ami számomra hiányzik: hogy a sportkarrier során megszerzett képességeket, lelki edzettséget hogyan fogod tudni kamatoztatni, ha már nem sportolsz. Szerintem a sportolók sportkarrier utáni életre való felkészítése az egyik hiányterület. Rendszerszinten senki nem vállal ezért felelősséget.

Ettől számomra külön gyökere van a szabadidősport-kultúra megteremtésének. Ehhez elég kevés köze van szerintem az élsportnak. Sokkal fontosabb, hogy mennyire van elérhető szabadidősport-kultúra, szórakoztató amatőr rendezvény, sportesemény, mennyire van infrastruktúra hozzá, és mennyire van fizetőképes kereslet rá. A környék iskoláiban milyen sportágakkal ismerkedhetnek meg a gyerekek.

P.D.: Magyarországon még mindig inkább a hierarchikus rendszer jellemzi az edző– tanítvány viszont, nagyon kevés az olyan példa, ahol egyenrangú partnerként kezelik a versenyzőket. Mennyire befolyásolja a gyermekek lelki fejlődését, ha egészen fiatal korban bekerülnek egy ilyen rendszerbe?

B.K.: Az edző, ha partnerként is kezeli a sportolóját, mindig tekintélyszemély fog maradni a sportolónak. Fontos, hogy ez így is legyen, hiszen ő a felelős a sportoló felkészítéséért. Ehhez elvárásokat kell támasztania. Egy edzésmunkát vagy elvégez valaki, vagy nem lesz élsportoló. Az edző feladata, hogy a sportoló edzésmunkáját a célnak megfelelően személyre szabja, és aztán megkövetelje a sportolótól, hogy azt elvégezze. Én magam híve vagyok annak, hogy egy edző minél többet osszon meg a sportolóval abból, hogy mit miért tesz, hiszen így a sportoló számára érthetőbb, tisztább a helyzet, az előtte álló feladat szerepe. Kérjen a sportolótól visszajelzést, véleményt, mert így van olyan visszajelzés, ami alapján az edző igazíthatja az elvárásait. Hallgassa meg a sportolót, mielőtt dönt, mert fontos döntési szempontokkal gazdagodhat. Ettől még ő az, aki dönt, és aki követel az edzésmunkát illetően.

Ettől élesen elválasztanám a megalázást mint „pedagógiai” technikát. A megalázásnak szerintem semmilyen szinten nincs helye a sportban (sem). A megalázás szégyennel, énvesztéssel jár az elszenvedőnek.

Egy dolog, hogy nem is hatékony, mert a sportoló önbizalmát rombolja, másrészt az önbizalom romlásának a hátterében az énkép tartós romlása áll. Az edző a sportoló életében jelentős figura, kötődési személy. Ha egy edző folyamatosan megalázza sportolóját, az kötődési traumának számít, hiszen az az ember bánt, akiben a tanítvány bízik, vagy bízna. Gyermeksportoló esetén ez kimeríti a gyermekveszélyeztetés tárgykörét. Ilyenkor a gyereket menekítsük ki, mielőtt tartósabb pszichológiai kárt okoznak neki.

P.D.: A rivalizálás elkerülhetetlen az élsportban. Miben más, ha gyűlölettel és az ellenfél iránt érzett negatív érzelmekkel vagy pedig valamilyen pozitív módon próbáljuk motiválni a versenyzőt a jobb teljesítményre?

B.K.: A gyermekek közötti rivalizálás megjelenése óvodáskorra tehető. Ebben az életkorban a gyerek megtapasztalja, hogy mások is vannak a világon, pl. óvodás társai, és megtapasztalja, hogy szülei szeretetéért is meg kell vívnia. „Anya, van, amikor apával foglalkozik, és nem velem.” Ez egy rivalitás helyzet. Innentől kezdve a gyerek egyre többször kerül ilyen helyzetbe, és szép lassan megtanulja, hogy az egymás közti versengést normák szabályozzák. Ezeket elsajátítja, és magáévá teszi. Szülőként ezeket a normál fejlődési tendenciákat érdemes erősíteni. Megtanítani a gyereket arra, hogy a versenyhelyzet csak egy része az életnek. Az ellenfél gyűlöletére való tanítás káros, hiszen a gyűlölet egy személyre, és nem egy helyzetre adott reakció. A gyerek ezzel „megtanulja” a versenyhelyzetben szerzett sérelmeit és (negatív) érzéseit a versenyhelyzeten kívülre vinni. Ennek végső soron ő maga lesz a kárvallottja, mert nem fogja tudni a negatív érzéseit ott tartani, ahova valók.

P.D.: Megfigyelhető-e az élsportolók körében a túlzott alkohol- és drogfogyasztás? Mi lehet az oka, hogy egy sportoló ilyen módon vezeti le a feszültséget, és miért csap át ez extrém szintre (ha valóban így van)?

B.K.: A praxisomban nem tapasztalok túlzott alkohol- és drogfogyasztást. Természetesen a sajtó által közölt esetekről azért tudok. Intő példának eszünkbe juthat Maradona, akinek pályafutása még jócskán tartogatott volna magában sikereket. Az élsport világa elég feszült, folyamatos az eredménykényszer. A feszültség kezelésének „bevett” módja az alkohol és a drogok fogyasztása. Az, hogy ez a szellemi és testi teljesítőképesség csökkenésével jár, azokat sem zavarja, akik a sporton kívül kezelnek hasonló módon feszültséget. Az élsport közege – jó sportközösség és pozitív edzőfigura esetén – képes adaptív megküzdési módokat adni. Ha azonban a sportoló ezt sem a sportági közegből, sem otthonról nem hozza, akkor az élsport követelményei csak nagyobb feszültséget jelentenek, miközben a sportoló nem tanulta meg ezeket kezelni. Ráadásul, amikor már élsportolóról beszélünk, akkor az anyagi lehetőségei is megvannak rá.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/seyomedo