-

Biztató kezdetek

Két gyerekem is élsportoló volt, nemrég fejezték be a legnagyobb megnyugvásomra. Mivel én is sportoltam gyerekkoromban, fel sem merült, hogy ők ne mozogjanak valamit. Sok mindent kipróbáltak, majd a kajak-kenunál kötöttek ki. Egyszer kipróbálták, és olyan nagyon megszerették, hogy szinte semmi nem tántorította el őket, sőt amikor egy-két évvel később én könyörögtem, hogy hagyják abba, akkor komoly vitáink voltak belőle… és persze nem hagyták abba.

Az első pofon: intézményesített gyűlöletkeltés

Az első arculcsapás akkor ért, amikor körülbelül négy-öt hónap edzés után egyszer csak azt hallottam a gyerekeimtől, akik kajakoztak, hogy utálni kell a kenusokat, mert azok bunkók. Utáljuk a másik csapatban lévőket, csak mert ellenfelek. Mi van??? Hol tanulják így meg a gyerekek a tisztességes versenyszellemet? Beszélgettünk róla, és kiderült, hogy

ezt a gyűlöletet az edzők generálják oda-vissza, tehát a kenus edzők is a kajakosok felé. Miközben egy telepen, egy épületben, együtt edzenek, öltöznek, esznek és korábban esetleg barátok is voltak.

Gondoltam egy nagyot, és a következő nap, amikor értük mentem, megkérdeztem az edzőt, hogy én értettem-e félre a saját gyerekeimet, vagy tényleg ez van itt? Legnagyobb döbbenetemre elismerte, és még nevetett is hozzá. Majd ugyanez játszódott le az egyesület vezetőjével is. Mivel ekkorra a gyerekeim már egyszerűen imádták ezt a sportot, fel sem merülhetett, hogy abbahagyják. Így az otthoni személyes beszélgetésekben próbáltam helyre tenni a dolgokat. Beszélgettem több szülővel, és rajtam kívül senki nem találta ezt elítélendőnek. Sokáig abban a hitben voltam, hogy aki edző lesz, az tanul valamennyi pedagógiát is, tehát tudja, hogy nem taníthat gyűlölködést a gyerekeknek.

A második pofon: intézményesített szívatás

A második nagy pofon akkor ért, amikor véletlenül kiderült, hogy a kicsiket a nagyok szívatják (akár még fizikailag is, de főleg lelkileg alázzák őket) az edzések előtt, után, az öltözőben és az edzőtáborokban is. Tisztára, mint a katonaságnál. Itt azért már eléggé kétségbeestem, és számon kértem az edzőket, hogyan is figyelnek a rájuk bízott gyerekekre?! Mire letorkoltak, hogy meg kell edződni a gyereknek, nem lesz semmi baja. Körbenéztem más egyesületekben is, és sajnos mindenhol volt rá példa. Mivel a gyerekeim nagyon rossz néven vették az izgágaságomat, elkezdtek titkolózni, nehogy bemenjenek újra az edzőhöz, mert azért is kaptak a többiektől. Így sajnos egyre kevesebb disznóságot tudtam meg, miközben a gyerekeimnek jöttek a sikerek, az érmek, és imádták ezt a sportot. Kértem, hogy akkor legalább ők legyenek különbek, és ezt szerencsére meg is fogadták. Soha nem alázták meg a kisebbeket. Ez azért nagyon büszkévé tett.

A harmadik pofon: drogok

Aztán egyszer csak a vb-n a női vécében az egyik nagyon eredményes kajakosunk a szemem láttára kokaint szívott fel. Megfordult velem a világ. Sírva követeltem a gyerekeimtől, hogy azonnal hagyják abba ezt a sportot. Persze nem hagyták abba, hisz sikeresek voltak, imádták. Megnyugtattak, hogy ők ilyet soha nem tennének, ne aggódjak. Azt viszont ők kérték tőlem, hogy amit láttam, ne mondjam senkinek.

Belecsöppent az utolsó csepp is a pohárba, amikor egy kajakos bulin az egyik gyerekem poharába ginát öntöttek.

Ezen a bulin azokat búcsúztatták, akik a hamarosan kezdődő világversenyre indultak épp. Hogy ki és miért tette tönkre a gyerekem indulását, csak sejteni lehetett, bizonyítani nem. A gyerekem ott rögtön rosszul lett – és az volt a szerencse, hogy nem később, mert akkor ki tudja, még mi történhetett volna vele. Engem már a kórházból értesítettek, hajnali fél háromkor, hogy menjek. Nem kívánom ezt még az ellenségemnek sem.

Bár nem történt semmi baja, három napig feküdt – szinte mozdulatlanul – az ágyban, miután hazavittem. Lelkileg jobban megtörte, hogy ezt tették vele, mint testileg. Az edzők mosták kezeiket, sőt még a gyereket hibáztatták. Majd nagy kegyesen közölték vele, hogy mégsem zárják ki az egyesületből, de nem mehet a versenyre. Személyes beszélgetésünknél már jóval árnyaltabb volt a kép: ők is azt sugallták, amit sejteni lehetett, hogy valaki irigységből tette.

Az élet ment tovább, és egyre paranoiásabb lettem, a gyerekeim szinte megtiltották, hogy ott legyek a versenyeiken (titokban azért ott voltam ). Jöttek az eredmények, de már nem volt olyan öröm, mint korábban. Aztán eljött a nap, amikor vége lett. Nagyon örültem, bár kicsit fájt is, mert erről szólt az életünk nagy részre tizenkét évig.

Amikor a sport öröme helyett csak a keserű szájíz maradt

Ez a történet sokáig nagyon mélyen el volt a lelkemben temetve, de a mostanában történtek, a sportban történő zaklatások, gyűlölködések, a sorozatos kokainbotrányok, ugyanakkor a talán vétlen doppingfogyasztók, az irigyek mind-mind feltépték ezt a sebet bennem.

Mára már mindkét gyerekem abbahagyta a versenyszerű sportolást, és mivel soha nem az olimpia volt a célunk, ezért még örülök is neki. Most így utólag mesélgetik el azt a sok-sok borzalmat, amit azért nem mondtak el nekem, mert tudták, hogy oroszlánként küzdenék az edzők és az egyesület ellen. Nem örülök, hogy nem voltak velem őszinték, de megértem őket.

Ami nagyon fáj, hogy bár rendszeresen lejártam a gyerekeim edzésére, ott voltam mindegyik versenyükön, találkoztam sok-sok szülővel, senki nem találta fontosnak, hogy mellém álljon és együtt tegyük szóvá a visszásságokat.

Szofi

A fotó illusztráció, nem a történet szereplőit ábrázolja. (Forrás: flickr.com/OllieHarding)