Ez a földdarab te vagy, légy boldog rajta! – Megnéztük A boldogság szigetei című magyar kiállítást Berlinben

–

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Kézenfekvő módon ezzel a híres John Donne-idézettel akartam kezdeni a berlini kiállításról írott beszámolómat, hiszen a tárlat egyik alapfelvetése, hogy 2020 mégiscsak szigetet csinált mindannyiunkból, magunkra maradtunk a karanténunkban. Aztán indulás előtt néhány nappal döbbenten figyeltem a hírekben, amint Donne sorai ismét merőben más megvilágításba kerülnek: a németországi áradások mintha szó szerint elevenítették volna fel a költő szavait. Hátborzongató, nem?

Néhány hónappal ezelőtt afelől érdeklődtem Mátyási Péter festőművésztől, aki Esterházy Art Award-shortlistes volt 2019-ben, hogy érzi magát, hogy bírja a bezártságot és a bizonytalanságot. A válasz valahogy úgy hangzott:

„nekünk, művészeknek eddig is ugyanilyen szar volt”.

Gyönyörűen rímel erre az A boldogság szigetei kiállítás leírása: „Sok művész számára éppen ez az állapot jelenti a normalitást. Legtöbben már a világjárványt megelőzően is állandó home office-ban dolgoztak, saját művészetük bűvkörében, önmagukért és önmaguknak munkálkodva. Társadalmunk a művészek effajta életmódját nem korlátozásnak tartja, inkább önmegvalósításként könyveli el.”

Tavasszal jót nevettünk Péterrel a válaszán, mármint persze amolyan „kínunkban röhögünk” elven, aztán eltelt némi idő, és az őszi bezárások idején arra jöttem rá magam is, hogy valószínűleg azért nem viselt meg különösebben az izoláció (pontosabban: nem az viselt meg), mert a munkám nagy részét amúgy is egyedül, zárt ajtók mögött végzem.

Sokan viszont életükben először szembesültek azzal, hogy az életterük egyben a munkahelyükké vált, ahol ráadásul vagy teljes magányra, vagy állandó társaságra vannak ítélve – attól függetlenül, épp mire volna szükségük.

Így aztán nem maradt más, mint elfogadnunk a két opciót:

• hogy eleve szigetek vagyunk önmagunkban
• hogy szigetesítenünk kell önmagunkat a túléléshez

Donne után tehát eljutottunk Tandorihoz:

„Mindenki sziget”.

(A rajzverset és a sorozat többi darabját most azért nem mutatom meg, mert nem akarom elvinni a fókuszt a hat alkotóról, de ez mindenképpen idekívánkozott.)

Senki ne gondolja ugyanakkor, hogy az A boldogság szigetei szomorú tárlat – magukba roskadó művészek komor műveivel, sőt: az egyik központi témája, a társadalomtól való elzárkózás akár pozitív hatással is lehet az egyénre, ráadásul utat nyithat akár a boldogság felé is.

Hogy kerül a magyar művész Berlinbe?

Berlinben még mindig elég szigorú szabályozások élnek, napi friss negatív teszttel lehet csak csinálni egy csomó mindent, a múzeumokban pedig idősávos rendszer van, hogy elkerüljék a tömeget. A város most kezdett nyílni, A boldogság szigetei pedig a Collegium Hungaricum Berlin első valós térben megvalósuló idei kiállítása.

Dr. Nagy Márta, az intézmény igazgatója azt mondja, mint sokan mások, ő is felemás módon élte meg az utóbbi hónapok eseményeit.

„Az első ijedség után az intézetben és saját életemben is igyekeztem megtalálni azt, ami előremutat. Segít a túlélésben, ugyanakkor örömet szerez és feltölt. Az intézetben »CHB to go«-brand alatt minden munkatársunk lehetőséget kapott arra, hogy olyan terveket és ötleteket is megvalósítson, melyekre eddig nem volt módja. A magánéletünkben pedig az volt elképesztő, ahogy

egyik pillanatról a másikra megszűnt a kapkodás és a rohanás, és hirtelen sokkal mélyebben, koncentráltabban tudunk foglalkozni mindennel. Korábban ez nagyon hiányzott.”

A Collegium Hungaricum Berlin 1924-ben jött létre Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére. Akkor vásárolta a magyar állam a jelenlegi intézet telkén álló Herz-palotát, amely azonban a második világháborúban megsemmisült. A telket az állam 1997-ben kapta vissza, Peter P. Schweger hamburgi építész hatszintes épületet tervezett multifunkciós terekkel. A Németországban és hazánkban is kitüntetett építész egyébként 1935-ben Medgyesen (Mediaş, Románia), erdélyi szász családban született, a II. világháborút követően szüleivel Budapestre költözött, s onnan 1956-ban Zürichbe, ahol 1959-ben szerezte meg építészdiplomáját. Collegium Hungaricum Berlin 2007-ben költözött be Schweger által tervezett épületbe, amely letisztultságával és racionalitásával a Bauhaus iskola alapelveit idézi. (Magyarul: állati menőn néz ki. De ezt nem mondanám szakmai véleménynek.)

Az épület eszményi helyen van, a múzeumsziget kapujában, így a fiatal magyar művészek alkotásaiba sok-sok olyan járókelő „botolhat”, aki nyitott a művészetekre. Ez szépen összecseng a NOW Esterházy Contemporary törekvéseivel, amelynek egyik fontos láncszeme a 2009-ben megalapított Esterházy Art Award. A díjat kétévente kaphatja két, legfeljebb három 45 év alatti alkotó, a győzteseket pedig a későbbiekben is segíti az alapítvány, például a jobb nemzetközi érvényesülésben. A kiállítás kurátora Vitus Weh volt, aki maga is tagja az Esterházy Art Awardot odaítélő zsűrinek.

A kiállítás műtárgyait Petró Zsuzska, a Collegium Hungaricum kulturális referense installálta a térbe – ő egyébként odahaza kurátorként is csupa izgalmas kiállítást tudhat a háta mögött, úgyhogy külön öröm volt, amikor ő vezetett körbe a kiállítótérben.

S hogy milyen alkotások születtek? Mutatom – és persze írom, amiket eszembe juttattak.

Makai Mira Dalma – Citizens of No Man’s Land

2015-ös győztes különös kerámialényei régóta óriási kedvenceim. A szív alakú homokszigetet három lény lakja, amelyek bizarr testfelépítésének kimazsolázásával hosszú és szórakoztató perceket lehet tölteni. A groteszk alakok között van békaszerű (nem mertem csókolgatni), de találunk dinnyehéj- és kaktuszmotívumot, indaszerűen tekeredő részleteket és sokféle mázat. Van, akinek az a zsigeri reakciója, hogy milyen csúnyák – engem mindig felvidítanak ezek a szobrok.

Ahogy lefotóztam magam a legvidámabbal, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi is a csúnyaság körülhatárolható fogalma. Az a csúnya, aki nem tetszik valakinek? Az, aki magának nem tetszik? Lehet-e csúnya, ha mások szépnek látják, de ő csúnyának látja magát? És számít-e mindez a boldogságunk szempontjából?

2020-ban új lakásba költöztem, amit a karantén alatt újítottam fel. Sokáig nem volt normális tükröm, és utólag jöttem rá arra, hogy ez bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy nem bolondultam bele teljesen a helyzetembe. Nem láttam, hogy nézek ki. (Kutatások igazolják, hogy önmagunk állandó bámulása a Zoom-mítingek közben rossz hatással van az önbecsülésünkre, szóval ezt nem csak úgy kitaláltam.)

Szóval Makai Mira Senkiföldje nevű, szív alakú földrészének lakói lehet, hogy nem a legjóképűbbek a földön (azaz: azon, ami a Földből maradt), de ugyan, ki nem hagyta el egy kicsit magát közülünk a karanténban? Ráadásul annyi bizonyos, hogy ezek a lényeg nagyon jól elvannak a kis boldogság-szigetükön, úgyhogy a magam részéről egy kicsit irigylem is őket.

Nagy Imre – Feel Comfortable in the Uncomfortable

Nagy 2013-ban nyerte el a díjat. A berlinben kiállított művei lettek a kedvencei dr. Nagy Mártának: 

„Bármelyik munkát emelem is ki, igazságtalan a többivel szemben – annál is inkább, mert a hat alkotás tökéletesen mutat együtt a kiállítóterünkben. Önálló sziget valamennyi, miközben folyamatos párbeszédben állnak, és reflektálnak egymásra. De hogy ne hagyjam válasz nélkül kérdésedet:

személyes kedvencem Nagy Imre „Feel comfortable in the Uncomfortable”-sorozata. Érzékeny anyaghasználatával, az üresség, a fehér felület minimális eszközökkel történő életre keltésével ez tükrözi talán leginkább azt, amit magam is megéltem az elmúlt másfél évben.”

Puklus Péter – I Have Been Lying My Whole Life

 „Van az életben olyan pillanat, amikor a bánat, a harag és a sötétség az úr. A nehéz pillanatokból lassan megszokott és elfogadott évek lesznek” – noha egészen másfajta problémákról szólt, mégis izgalmasan visszahangzik az utóbbi másfél év után Puklus 2019-es, Esterházy Art Awardot érő alkotásának katalógusszövege. Petró Zsuzska így mesél a Berlinbe készült műről:

„Az mindig iszonyú érdekes, amikor egy-egy művész valami olyat produkál, amit addig nem láthattunk tőle, ami kimozdítja kényelmi zónájából. Ez most a kiállítás koncepciójából adódóan minden műre igaz, hiszen kifejezetten ide készítették installációikat.  Már kicsomagolni is olyan volt a munkákat, mintha meglepetést bontogatnék.

A legnagyobb meglepetést talán az általában a fotó és festészet műfajában dolgozó Puklus Péter okozta saját kezűleg szőtt szőnyegével és a hozzá tartozó gerendára erősített miniatűr fejplasztikával, amelyet még gyermekként készített.

A gerendára erősített szobor egyszerre hatalmas, és szinte észrevehetetlenül apró. Muszáj hosszasan közelről szemügyre venni, hogy minden részletét észrevegyük.”

Nemes Márton – Map of Waves

A 2019-es díj egyik nyertese izgalmas anyag- és színhasználatával mágnesként vonzza a tekintetet tükörlemezek, autófesték, lézervágott plexi vagy fényvisszaverő fóliák jellemzik a műveit. Szeretem Márton alkotásait, rengeteg popkulturális asszociációt ébresztenek bennem a vibráló árnyalatok és formák. Pollocktól a graffitiig a rave szubkultúrától a képregény-esztétikáig. A 2019-es győztes műalkotása például közvetlenül idézte a legendás manchesteri Hacienda Night Club enteriőrjét és a hajnalig tartó partik vibrálását.

Az jutott eszembe, hogy mi marad mindebből, ha a szórakozóhelyeket bezárják, mi pedig a négy fal közé szorulunk? A zene. A hanghullámok ugyanazok, de vajon a hatás is ugyanaz, ha otthoni hangszórón hallgatom, és nem a buliban? Ez is milyen érdekes: a „hullám” szóra olyan új jelentésréteg rakódott a világjárvány alatt, ami lényegében elsődleges jelentéssé módosult.

Csató József és Tranker Kata – Longing On the Desert Island

„Bolondság! de úgy képzelem;
Ha volna a nagy tengeren
Egy darab föld, melyet soha
Nem illetett ember nyoma:
S keze szenyje a szűz, szabad
Természeten még nem maradt:
Hány lenne, ki oda siet?
Ez volna a boldog sziget!”

Tompa Mihály Boldog sziget című versét láttam megelevenedni ebben a műben, amely valójában két alkotó műveinek közös installációja. Csató 2013-ban nyerte el az Esterházy Art Awardot, Tranker jelenleg shortlistes, és kettejük együttműködésének eredményében van valami végtelenül ősi és apokaliptikus is: mi marad, ha minden megsemmisül körülöttünk?

Vissza tudunk, képesek volnánk-e visszatérni az ősi egyszerűséghez anélkül, hogy valami végzetes történne a világban?

Ametisztkristály, gabona, totemoszlopok: ebben az installációban benne van a hit, a teremtés, a múlt és a jövő is.

Mit viszünk magunkkal?

Petró Zsuzskát arról kérdeztem a végén, hogy látja, milyen hatással volt az utóbbi másfél év a képzőművészekre. A szakember szerint a kiállítás kurátora, Vitus Weh nagyon jól megfogalmazta a tárlat koncepciójában, hogy a művészek többsége a pandémia előtt is állandóan home office-ban dolgozott, így az ő életmódjukat, művészeti gyakorlatukat valójában kevéssé befolyásolták az elmúlt másfél-két év eseményei. 

„Nekem is hasonló tapasztalataim vannak – mondja Petró Zsuzska. – Természetesen nem maradhatnak reflektálatlanul a mindannyiunk által megélt tapasztalatok, így elkerülhetetlen, hogy a mostanában nyíló kiállítások valamilyen módon tematizálják a pandémiát. Ez azonban egyelőre csak ennyi: aktuális tematika.

Az alkotói folyamat mélyrétegeire, ezzel együtt a kurátori munkára gyakorolt hatását még mindig nem láthatjuk tisztán. Milyen nagyobb ívű következményei lesznek a koronakrízisnek társadalmilag, spirituálisan vagy akár kognitív folyamatainkban? Mit tanultunk, aminek később is létjogosultsága lehet? Mit viszünk magunkkal?

Izgalmas időszaknak nézünk elébe minden szempontból.”

Ugyanez  (na, jó, hasonló) Tandori-megfogalmazásban:

„A pokol útja mindenkiszigettel van
kikövezve! –
És mégis hogy
süti
a nap!”

Csepelyi Adrienn

 A képek a szerző tulajdonában vannak