Kuszama Jajoi 1929. március 22-én született Japánban, Macumoto városában. A család növénytermesztéssel foglalkozott és magokkal kereskedett. A kislánynak traumatikus gyerekkora volt: édesanyja rendszeresen verte és lelkileg is bántalmazta, édesapja pedig folyamatosan csalta a feleségét. Ha mindez nem lett volna elég,

Kuszama anyja kicsi korától arra kényszerítette a kislányt, hogy kövesse apját a légyottokra, lesse ki, pontosan mit, kivel és hogyan csinál a férfi, aztán pedig részletesen számoljon be mindenről anyjának. Ezzel életre szóló szenvedéssé változtatta lánya viszonyát a szexualitáshoz.

A nő ellenezte Kuszama művészi ambícióit, az volt a fixa ideája, hogy egy napon abba kell hagynia a festést, és feleségül mennie egy gazdag férfihoz. Így aztán a lánynak sok öröme nem lehetett az otthoni életben. Tradicionális japán festészeti technikákat tanult, ám egy gyerekkori betegség más irányba fordította a karrierjét.

Tizenhárom éves korától hosszú időn át élénk és nyomasztó hallucinációk gyötörték Kuszamát: villódzó fények, neonszínek, szédülés – ezek manifesztálódnak később egészen lenyűgöző módon a művészetében.

Kuszama 1957-ben, 28 esztendősen érkezett New Yorkba, ahol – bár az amerikai művészközeg összehasonlíthatatlanul nyitottabb volt a zárkózott és hagyománykövető Japánhoz képest – meg kellett küzdenie az elfogadással, azzal, hogy milyen sztereotípiákat aggat rá a társadalom távol-keleti nőként, és igen, a nők elfogadottságával is bőven volt még probléma akkoriban. Mindezekhez hozzáadhatjuk Kuszama gyerekkori traumáit, és egy elképesztően izgalmas, egyszersmind hatalmas terhekkel megrakott művészt kapunk.

Berlinben az emberek közelharcot vívtak, hogy bejuthassanak a kiállításra, és aki bejutott, az teljes eksztázisban mászkált a hatalmas méretű festmények és a bizarr installációk között. Egyértelműen ez volt életem egyik legnagyobb és legizgalmasabb kiállításélménye, egy pszichedelikus utazás a saját elmémbe, a mentális problémáink, a patriarchátus és a szexualitáshoz fűződő viszonyunk legmélyére. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mag, sejt, pénisz

Kuszama festményein gyakran tűnnek fel a gyerekkori családi vállalkozás emlékei: a virágmagok, pollenek mikroszkopikus képei, hol valóban magszerűen, hol jóval elvontabb formában, úgy, hogy nehéz eldönteni, egy magot, egy sejtet vagy akár egy napkitörés képét látjuk.

Ha a magra mint női energiára tekintünk, Kuszama művészetének másik pólusa a pénisz. Saját gyerekkori élményeit kezdte feldolgozni a puha, gyakran textilből készült nemi szervekkel, amelyek megjelennek mindenhol és bárhol: képkeretben, kanapén, magas sarkú cipőben és női ruhán.

Kuszama szerint egyszerre van jelen az életében a szexhez való rögeszmés vonzódás és az attól való undor, a férfiszorongást pedig női megszállottsággá változtatta azzal, hogy művészetének központi szimbólumaként a lágy péniszeket használja. Persze az alapvető képi konnotációk mellett

az asszociációs háló is végtelen a puhapöcstől a „férfias” nőkig, a kihűlt kapcsolatoktól a mindenben domináló férfiasságig, a teljesítménykényszertől az erőszakos behatolásig.

Tudom, hogy első blikkre viccesnek és nonszensznek tűnik, hogy néhány (ezer) pöttyös pénisz ennyire mély tartalommal bírhat, de nagyon is így van. 

Pöttyök, pöttyök, pöttyök

Az ismert történet szerint Kuszama egyszer olyan sokáig nézett egy virágos asztalterítőt, hogy amikor utána felpillantott, mindenütt ugyanazt a mintát látta. (Ez egy jól ismert érzékcsalódás, szerintem mindannyian szórakoztunk hasonlóval gyerekkorunkban.)

„Ugyanazt a mintát láttam a plafonon, az ablakokon és a falakon, végül az egész szobában és magamon is. Mintha elkezdtem volna kitörlődni, a végtelen idő örökkévalóságában és a tér teljességében forogni, és semmivé redukálódni.”

Talán elvontnak tűnik a fenti gondolat, de ennél pontosabban nem hiszem, hogy megfogalmazható az érzés, amit Kuszama bizonyos munkáit látva, azokba behatolva-belenézve érez az ember. Az elv egyszerű: végy egy dobozt, vond be a belsejét tükörrel, és helyezz el benne különféle dolgokat, legvégül pedig lépj be te is a végtelenített tér illúziójába. Az első, amelybe beléphettem, az Infinity Room Phalli’s Field volt, ami pont az, ami: egy végtelen péniszmező.

Tátott szájjal a piros pöttyös péniszek közé, mondhatnám stílszerűen, mert az Infinity Room még úgy is páratlan élmény, hogy a Covid miatt nem lehetett bezárni az ajtaját a tükördoboznak, s így az illúzió folytonossága is megtört.

A többi Infinity Room is jóval több egyszerű látványosságnál: akár a fekete pöttyös sárga tököket nézi az ember végtelenítve, akár a színes gömblámpákat, pszichedelikus élményben van része. Mintha bebocsáttatást kapna Kuszama briliáns, de néhol ijesztő elméjébe.

A piros pöttyös péniszek tükörszobája Kuszama több motívumát egyesítve válik emblematikus műalkotássá. A művész elmondta, hogy a pöttyök azért pirosak, mert így óhatatlanul valami szexuális úton terjedő betegségre asszociálunk róluk (szegény Kuszama nyilván nem evett még Túró Rudit), és így remekül jelképezik az emberiség beteges viszonyulását a szexualitáshoz, amely nemhogy javulna az évtizedekkel, de mindig, minden korban újrateremti önmagát.

Kuszama-orgia

A hatvanas–hetvenes években Kuszama happeningjeivel volt tele az amerikai és a nemzetközi sajtó. A művész a nemiség, a hatalom, a szex, a szabadság nyomvonalán mozogva őrületes programokat talált ki, amelyek segítségével lényegében a saját rögeszméit és sérüléseit igyekezett feldolgozni. Rávette a művészeti élet szereplőit, hogy vetkőzzenek meztelenre az egyik happening alkalmával az UV-fénnyel megvilágított termekben, s miközben dzsessz szól, ők fehér pöttyöket fessenek egymásra. Máskor UV-fény sem volt, és Kuszama maga festett meztelen testekre a Kuszama-orgiaként beharangozott happeningen, és az sem volt példa nélküli, hogy ezeket a rendezvényeket a rendőrség oszlatta fel.

Kuszama Jajoi 2013-ban – Forrás: Getty Images/Andrew Toth

A hírek természetesen Japánba is eljutottak, és drasztikusan rontották Kuszama megítélését: ráragasztották a „nemzet szégyene” bélyeget, és csak több évtized távlatából sikerült helyreállítania a renoméját. De még New York sem volt felkészülve a művész féktelenségére, és míg a péniszes műalkotások szórakoztatták a kritikusokat és a közönséget, a happeningek miatt ott is felemás lett a megítélése. Ez nyilván nem érintette jól, és súlyos mentális problémákhoz vezetett. Az egyik mélypontján visszatért Japánba, verseket és erotikus novellákat írt, kereste a művészi megújulás lehetőségeit.

Aztán persze újjászületett, ahogyan mindig, és a kilencvenes évektől pedig folyamatosan nőtt az értéke. Mondhatnám: a világ hozzáérett Kuszama formabontó és drasztikus gondolatvilágához. Mára ott tartunk, hogy már maga a művész arca, vörös frizurás portréja is brand önmagában – GIF-formátumban éppoly popkulturális igazodási ponttá vált, mint a művei. Ez pedig még napjainkban is csak kevés művésznek sikerül.

Pszichedelikus utazás

Kuszama fantáziája lebilincselő és kiapadhatatlan. Talán épp ez az egyik legfőbb titka: a sokszínűség és az élményszerűség. A Gropius Bau előterében látható gigászi alkotás például a maga polipkarjaival rögtön magába ránt, ahogy belépünk a kiállításra. És egyébként

mindvégig úgy is éreztem, hogy ezt a kiállítást nem kívülről, hanem belülről nézem, benne vagyok a művész gondolataiban, és egy idő után – mivel Kuszama világos és fegyelmezett szimbólumrendszerrel dolgozik – már a műleírásokra sem volt szükség ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit látok.

Kuszama művészi skálája meghökkentően színes: kerámia, festmény, installáció, videóinstalláció, happening… És közben mindegyik összetéveszthetetlen és emblematikus.

Az egyik kedvencem a Narcissus Garden című projekt, amely az 1966-os velencei biennáléra készült, az olasz pavilon elé. Ezerötszáz (!) tükörgömb a fűben elhelyezve, amely közül valamennyi a szemlélőt tükrözi vissza – Berlinben csak néhány száz volt kiállítva ezekből a gömbökből egy teremben, de miután eszményi fotótéma önmagunk sokszorosított-eltorzult mása, természetesen mindenki igyekezett elkészíteni a tökéletes Insta-fotót róla.

Így képes egy műalkotás nemhogy nem elévülni, de merőben új jelentésréteggel is gazdagodni:

hát nem ugyanezt csináljuk 2021-ben mi is, mint azok, akik 1966-ban belenéztek a pavilon előtt a gömbökbe? Nekünk már gömbök se kellenek hozzá jóformán, a mi Narcisszusz-kertünk maga a közösségi média, amelyben a képünk pont ugyanolyan sokszoros és ugyanolyan torz, mint Kuszama tükörgömbjeiben.

 Kuszama művészete egyedi, és másolható ugyan, de megismételhetetlen – és amennyire elvont, épp annyira emberi. 

„Azt hiszem, a legvégén képes leszek majd felemelkedni a felhők fölé, megmászni a mennyország lépcsőjét, és lenézni a gyönyörű életemre” – mondta egyszer magáról a jelenleg 92 éves művész, aki, úgy sejtem, ezzel valami olyasmire célzott, hogy az út végére az alkotás segítségével megszabadul minden traumától és démontól.

Őszintén remélem, hogy tudja, művészetével milyen sok embernek képes segíteni ugyanebben.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak