„Ha csókolnia kellett: csókolt és ölelt vadul, […] ha sírnia kellett: könnyei folytak, igazi könnyek, kiapadhatatlanul” – Putty Lia története

–

„Siker, világhír és gazdagság tették derűssé és széppé a fiatalon és tragikus körülmények között váratlanul elhunyt magyar filmsztár, Putty Lia életét. Elhoztuk a magyar közönség kedvencének, Putty Liának egy darab életét a távol messzeségből, Hollywoodból, hogy lássák szépségét, és örökre megszűnt mosolyát” – harsogta a filmhíradó 1931-ben (megnézheted te is, ITT).

A tudósítás szövege meglehetősen szépelgő: Putty Lia élete ugyanis korántsem volt derűsnek mondható, ő maga sem volt az a nyugodt, vidám, mosolygós lélek. Maga volt a tűz, a dráma, a szenvedély, a merészség, a csábítás. Félig olasz volt az apja révén, és arisztokrata, a felvidéki Vecsén nevelkedett, a családi birtokon, egy bárónő és egy fess huszártiszt negyedik gyerekeként.

Már bakfisként a színház érdekelte. Rendezett is előadásokat a famíliának, még cigányzenekart is hozatott hozzá, nagy sikere volt. De a szülőket a színészi pálya gondolatától is kiverte a víz, úgyhogy gyorsan zárdába dugták a kislányt. Az apácák sem tudták megfékezni, viszont megengedték neki, hogy Szent Margitot játszva az iskolai darabban „vezekeljen”.

Egy újabb megzabolázási kísérlet ötlete pattant ki ezután bárónő anyja fejéből, amelynek nyomán aztán tizenöt évesen férjhez adták „Málit” a már említett Szepessy Zoltán nevű szomszéd földbirtokoshoz, aki vagyonos, értelmes, jóvágású fiatalember volt, jó parti.

Csakhogy a lány nem arra az életre vágyott, amit számára a vidéki úriasszonyság kínált.

A Putty lány tizenhét évesen anya lett, tizenkilenc évesen pedig második gyerekét is megszülte. De a családi élet nem kárpótolta szétzúzott ambícióiért, és egy évvel később lerázta a rá rakott béklyókat. Elhagyta a családját, férjétől elvált. Nagy árat fizetett az álmaiért: gyerekeit nem látogathatta.

A háború vége már Budapesten találta, táncosnő lett, fellépett a legpompásabb mulató, a Royal Orfeum zenés revüiben. A magyar némafilmgyártás fénykora volt ez az időszak, több mint száz filmet forgattak csak 1918-ban. Puttyra hamar felfigyeltek, konkrétan Balogh Béla, az Astra filmgyár főrendezője fedezte fel, és egyből főszerepet adott neki A császár katonái című filmjében.

Magyarországi sztár mégsem lett belőle, mert a forradalom elől menekülnie kellett (kémkedéssel vádolták), úgyhogy Bukarestbe ment, ahol viszont ünnepelték, aztán Berlinbe, a dekadencia és a hedonizmus fővárosába, amely szerette a magyar színésznőket. Putty az érkezése után pár nappal már a híres Scala Színházban próbált. A premieren két és fél ezer ember ünnepelte. Éjjel játszott, nappal pedig a filmgyárban statisztált. De a Scalában pillantotta meg Richard Oswald rendező-producer, aki szeretői szerepet osztott rá a Die Liebschaften des Hektor Dalmore (kábé: Hektor Dalmore szerelmi ügyei) című filmjében. A nagy áttörést azonban a Hindu síremlék című szerelemtől és gyűlölettől fortyogó melodráma jelentette – szintén 1921-ben, amelyben Putty egy delejes tekintetű táncosnőt alakított.

A plakátokon már új név állt nagy betűkkel: Lya De Putti.

Mindössze huszonhárom éves, és már mekkora utat tett meg!

Sorra jöttek ezután a filmek, Berlin dívája meghódította Londont, majd Amerikát is, híres rendezők (Joe May, Ewald André Dupont, Fridrich Wilhelm Murnau és D. W. Griffith) adták kézről kézre. Amikor átkelt az óceánon, a Paramount emberei virágcsokrokkal várták, egymás után adta az interjúkat, limuzin vitte a szállodába, és a stúdió jóvoltából lett saját titkára és angoltanára. 

 

Mai szemmel nézve is elképesztő karriert futott be rövid idő alatt, neki tényleg sikerült, ami oly sok magyarnak nem: világsztár lett, a tengerentúlon is befutott – különös, hogy ennek ellenére teljesen a feledésbe merült Magyarországon a neve az utóbbi évtizedekben.

Mi lehetett a titka annak, hogy lába elé borult a közönség? Azon túl, hogy kétségtelenül tehetséges volt, imádták „egzotikus” karakterét. Az átlagembert megbabonázta temperamentuma, fékezhetetlensége, vadsága, fényes, sötét haja, a szeméből áradó természetes démonisága. Váró Andor író, aki még életében regényt írt róla, ilyennek látta:

„A szívét, a lelkét öntötte a játékba… Ha csókolnia kellett: csókolt és ölelt vadul, a legőszintébb, a legkeresetlenebb odaadással, s ha sírnia kellett: könnyei folytak, igazi könnyek, kiapadhatatlanul.”

Az más kérdés, hogy a művésznek idővel rettenetesen elege lett ebből a skatulyából, és szeretett volna népszerű jó kislányokat is játszani, nem csak vampokat. Mert míg Berlinben még változatosabb szerepei voltak, Amerikában már csak veszedelmes, vérszívó, titokzatos, ringó léptű, a férfiakat őrületbe kergető nőket játszattak vele, és testhezálló fekete szaténruhát adtak rá, hogy mindenkinek csorogjon a nyála, ha látja. Hozta, amit vártak tőle, szerelmi jelenetei olyan szenvedélyesre sikeredtek, hogy több államban cenzúrázták a filmjeit.

Utálta viszont, hogy utálják, mert mindig negatív szereplőket játszik. A Paramounttal még a szerződését is felbontotta ezért, és New Yorkból Hollywoodba ment. Kapott szerepeket, de a filmek, amikben játszott, nem lettek sem igazán jók, sem igazán sikeresek. Ez megviselte Puttyt, otthagyta a Universal Stúdiót is. De ezután is rendre végzetasszonya-szerepekkel keresték meg, és ez annyira bosszantotta, hogy plasztikáztatta az orrát, hátha így kedvesebbnek tűnik az arca.

1928-ban a Theatre Magazine-nak azt nyilatkozta: „Számomra is váratlanul kiderült, hogy komikus érzék is rejtőzik bennem, amely meglepte a rendezőt is. Remélem, hogy hamarosan egy új Liával fognak találkozni. Olyannal, aki többé nem az az arcátlan, gonosz, ellenszenves vámpír, s nem is az a szomorú arcú fiatalasszony, aki könnyeivel untatja a nézőket valami szimpla szerepben, amelyben még annyi jellemvonás sincs, mint egy szárított tőkehalban.

Ha sikerül megnevettetnem a közönségemet, nem fogok sírni miatta.”

De csalódnia kellett…

A siker amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is maradt mellőle. Igen, neki is a hangosfilm lett a végzete, mint oly sok celebritásnak. Kelet-európai akcentusa gondot okozott, eleinte utószinkronizálták, majd egyre kevésbé hívták a rendezők, a helyére álltak mások.

És a mellőzöttséget nem bírta elviselni. Szétcsúszott, depresszióját a morfium és a kokain sem orvosolta. Visszatért New Yorkba, és megpróbálta elvetetni magát a gazdag bankárral, Walter Blumenthallal, akivel már évek óta együtt voltak, de a férfi családja megvétózta a házasságot. Próbált visszatérni a színpadra, de nem sikerült. Új idők jöttek, karaktere, amely a húszas években olyan kapós volt, a harmincas évekre kiment a divatból. Koplalt, hogy vékonyabb legyen. Nem ment emberek közé, bezárkózott a négy fal közé. Igaz, mivel nem volt állampolgársága, időről időre el kellett utaznia, hogy visszatérhessen otthonába.

Berlinben azt tapasztalta, hogy elfeledte a közönség.

Hiába vergődött, az élet nem adott neki még egy esélyt, egy másik utat. Egy bizarr baleset okozta a halálát 35 évesen.

Egy csirkecsont a torkán akadt. Megmentették az életét, de a sebláz rövidesen elvitte.

Három hónappal később a boldogtalan-engesztelhetetlen volt férj is követte: szíven lőtte magát. A mese végére így mégiscsak ő tette a pontot. Akkor is, ha csak mellékszereplő lehetett benne egy nagy művész mellett.

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images / John Kobal Foundation