Kiterítette a kártyáit, de a rákbetegségéről mindvégig hallgatott: Nora Ephron merész élete és halála

–

Az egyik fia, Jacob Bernstein, készített róla egy dokumentumfilmet (Everything is copy a címe) amelyből kiderül, Nora Ephront évekig kínozta a leukémia, amely végül 2012-ben a halálát okozta, ám a szenvedésről még a legközelebbi barátai sem tudtak. Azért megdöbbentő ez, mert Ephron pont arról volt híres, hogy nem ismerte azt a szót: tabu.

Őszintén írt az emberi lét kisszerű, groteszk, sötét elemeiről is, és nemcsak másokra tekintett (olykor kíméletlen) iróniával, hanem önmagára is. Nem szégyellte kibeszélni a saját öregedését, a szépség elvesztését, a méltatlan helyzeteket, amelyekbe sodródott. 

Nem alakoskodott.

Ha nem bírt valakit vagy bosszantotta valami, megmondta. Nem kertelt, nem finomkodott. Akár a tévében is kijelentette simán Nixon elnök lányáról, hogy szerinte egy csokoládéba mártott pók.

Az életre alapvetően úgy tekintett, mint nyersanyagra az írásaihoz.

(Ej, de ismerős ez valahonnan…)

Ezt a szemléletet otthonról hozta. A szülei New Yorkból Hollywoodba költöztek kicsi gyerekeikkel, és forgatókönyvírók lettek a filmgyárban. Phoebe, aki nem volt soha egy tutujgatós-dédelgetős anya, gyakran mondogatta lányainak (négyen voltak testvérek, háromból szintén író lett később), hogyha valamin keseregtek, everything is copy, azaz szabad fordításban: nem baj, nyersanyag, minden csak nyersanyag! 

Családi életük megannyi mozzanata bukkant fel valamelyik hollywoodi produkció jelenetében. Ha a lányok mondtak valami szellemeset a vacsoraasztalnál, az apa, Henry Ephron odavetette: ez jó, írd fel!

A humor volt a fény az amúgy elég zűrös életükben. A szülők alkoholisták lettek, elvesztették a munkájukat, az anya teljesen szétesett, majd belehalt az ivással összefüggő májzsugorba, az apa pedig a szeretőinél keresett pillanatnyi menedéket a boldogtalanság elől – később az őrületbe menekült. Az anya a halálos ágyán állítólag, Nora Ephron mindig így mesélte, azt mondta legidősebb gyerekének: újságíró vagy, nem? Jegyzetelj!

És Ephron jegyzetelt, és jegyzetelt, és jegyzetelt,

óriási népszerűségre tett szert a nők életét, jellegzetes, mindennapos problémáit, aggodalmait feltáró erősen szubjektív írásaival (amelyek a hatvanas–hetvenes években népszerű „new journalism” stílust követték, és az Esquire című magazinban jelentek meg).

Idővel feminista ikonná vált, de túlságosan komolyan magát ezen a téren sem vette, és habár nagyon büszke volt arra, ami a fejében volt, simán írt arról is, ha úgy hozta kedve, hogy

„a szexuális fantáziámban (amelyről a szaftos részleteket mellőzve nagy vonalakban annyit elárulhatok, hogy arctalan, erőszakos férfiak letépik rólam a ruhát) sosem az eszemért szeretnek”.

(Ha ezek után kedvet kaptál, nem csak angolul olvashatsz Ephront, megjelent magyarul is a Sirámok a nyakamról című gyűjtemény, antikváriumokban még beszerezhető.)

Veszélyes nő volt, gondolkodás nélkül nekiment szarkasztikus tárcáiban a saját barátainak, támogatóinak, újságíró kollégáinak is, nem csak a politikusoknak. Sőt, a szerelmeit sem kímélte. A farzsebében mindig borotvapenge lapult, mondja róla egy régi ismerőse a fia dokumentumfilmjében. Többen pedig azt állították (amit amúgy ő is saját magáról), hogy kifejezetten gonosz volt néha. Gonosz, de nagyon-nagyon-nagyon vicces.

Nem tudom, láttátok-e a Féltékenység című filmet,

amelyben a hősnőt Meryl Streep alakítja, aki Ephron több filmjében is szerepelt (és azt mondta róla egyszer egy tipikus ephroni mondattal: „játszott Meryl sokfélét, lengyel nőt, dán nőt, de a nagy áttörés az volt számára, amikor engem játszott el”).

A főszereplőt tehát szétcsalja az apaságtól pánikoló férj (Jack Nicholson), ezért elhagyja, nagyjából ennyi a sztori, no de a lényeg ez esetben is a zseniális történetmesélés, az ütős, hiteles párbeszédek, a fanyar humor.

Nora Ephron nem titkolta, házasságának-válásának frusztrációját dolgozta bele első regényébe. Iszonyúan megviselte a válás, de a stratégiája mint mindig, most is az volt, hogy átírta a tragédiát vígjátékká, és így végső soron ő nyert, lerázta magáról az áldozat szerepkört, ami nyomasztotta. És a világ sok ezer megcsalt szerelmese érzett-értett egyet vele, drukkolt neki.

Volt férjével ezután évekig csatáztak nemcsak a gyerekeik felügyeleti joga miatt, de azért is, hogy Ephron regényéből ne készüljön film. (Készült, ahogy már mondtam.) A férj ugyanis szintén nem akárki: a Watergate-ügyet felderítő két újságíró egyike, Carl Bernstein, akinek reputációját, egy időre legalábbis, tönkretette ez a válás. Addig nemzeti hős volt, ezután – csak a feleség szempontjait megismerve – sokan csak szemét házasságtörőként kezelték. Bernstein úgy is tekintett exe könyvére-filmjére, mint a bosszú eszközére. Valószínűleg volt is ebben igazság. Bernsteinnek különösen fájt, hogy Ephron narrációja a fiaikra is erősen hatott hosszú évekig, pedig ő próbált jó apjuk lenni, ha már férjként leszerepelt.

Ephront viszont ez a bestsellerterápia/bosszú tette forgatókönyvíróvá. És hagyomány lett abból, hogy filmjeinek női karaktereibe beleírta önmagát. (Kicsit) ő Sally, és Annie, és Kathleen is, aztán a Női vonalak nővéreinek egyike (a húga életrajzi ihletettségű regényéből írta a forgatókönyvet!) meg a többi hősnők, és az ő boldog, harmonikus harmadik (és végső) házasságát mutatja meg (Nicholas Pileggi íróval) a Julie & Juliában.

A stílus sokat változott azért évek alatt, Ephron lágyabb, megbocsátóbb lett párhuzamosan a sikerrel és a magánéleti boldogsággal. Meg a betegséggel, amit titkolt…

De az ars poetica nem változott azért lényegesen.

„Ha elcsúszol egy banánhéjon, nevetnek rajtad az emberek. Ha elmeséled, hogy elcsúsztál egy banánhéjon, te nevetsz magadon”, írta.

Ő mindig a vicc hőse akart lenni, nem áldozata. Úgyhogy elmesélt mindent önmagáról. Azaz majdnem mindent. A leukémiáról, a kemoterápiáról, a kórházról mélyen hallgatott. Talán mert a halál felett nem lehetett hatalma, azt nem tudta se kitartó munkával, se szívóssággal, se dacból legyűrni. Annyit tehetett, hogy nem reklámozta. Élte elszántan és bátran az életét az utolsó percig úgy, ahogy ő akarta: senki sajnálatából nem kért. A barátait sorra hívta nagy vacsorákra, nem sejtették, hogy búcsúzik. Írt egy tárcát arról, mit fog majd hiányolni a túlvilágon. A gyerekeit. A férjét. És a bacont. Többek közt.

Az utolsó percig dolgozott.

Az utolsó percig Nora Ephron maradt. 

Kurucz Adrienn 

Forrás: Az Everything is copy című dokumentumfilm, HBO

Kiemelt kép: Getty Images/Scott McDermott/USA/NBCU Photo Bank/NBCUniversal