208 másodperc másfél órába sűrítve – Csoda a Hudson folyón, körömrágós izgalmak a nézőtéren
Tegnap érkezett meg frissen a mozikba az új Clint Eastwood-film, a Sully – Csoda a Hudson folyón címmel, mi pedig nem tehetünk mást, mint kalaplengetve köszöntjük a színész-rendező óriást legfrissebb remekművéért, amiért nem átallottuk még a frissen manikűrözött körmeinket is tövig rágcsálni. Fiala és Szentesi filmajánlója.
-
Megtörtént esemény alapján
2009. január 15-én 155 utassal a fedélzetén felszállt New Yorkból egy Airbus. Három perccel később azonban kanadai vadludak vonuló csapatával ütközött, a balesetben pedig tönkrement mind a két hajtómű. A légiirányítók a segítségkérést követően azonnal két másik közeli repülőteret is javasoltak, ahová a sérült repülőgép leszállhatott volna. A kapitány, Chesley Sullenberger azonban negyven évnyi tapasztalatára és az ösztöneire hagyatkozva végül másképp döntött. Így esett, hogy az óriási repülő végül a Hudson folyón landolt. A vízen történő kényszerleszállás rettentő veszélyes, nem is nagyon szokták túlélni. Ezúttal azonban csodával határos módon mindenki megúszta kisebb-nagyobb karcolásokkal az incidenst – kivéve persze a szerencsétlen madarakat. Sully kapitányt, és másodpilótáját, Jeffrey Skiles-t a média az egekbe emelte, hősként ünnepelték.
A repülőtársaság vizsgálóbizottsága azonban egész más színben látta a történteket...
Az a kritikus három perc
Erről szól a film, pontosabban annak a 208 másodpercnek a többszörös és több szempontból történő elemzéséről, ami során a kapitány meghozta a döntését. Filmalapként elég vékony jégnek tűnik erre a három percre kilencvenhatot áldozni, Clint Eastwoodnak azonban sikerült a csoda. Annak ellenére, hogy újra és újra megnézeti velünk a baleset legkritikusabb pillanatait, a film nemhogy nem laposodik el, de végig hihetetlenül izgalmas marad, így a néző az utolsó pillanatokig nem lehet biztos benne, hogy végül felmentik és kitüntetik... vagy kényszernyugdíjazzák a bűnbaknak kikiáltott Sullyt.
A feszült hangulatért pedig nemcsak a rendezőnek, de a főszerepet játszó Tom Hanksnek is kijár a vastaps, akinek a visszafogott, higgadt nyugalmat sugárzó arcán mégis annyi, de annyi érzelem vibrál, hogy a mellettem ülő Szentesi nem is nagyon fért a bőrébe, hangos bekiabálásokkal és felháborodott fújtatásokkal igyekezett a vizsgálóbizottságot jobb belátásra bírni – vagy legalább elküldeni melegebb éghajlatokra. (Fiala)
Nekem fogalmam sincs, mire célozgat Borcsa, de Mujahid barátom egyszer azt ecsetelte, hogy én nagyon jól érezném magam a pakisztáni mozikban, ahol a közönség hangosan nyilvánít tetszést vagy nemtetszést. Ez azt jelenti, hogy ott a néző rendesen együtt él a filmmel, ha valami jó történik, akkor felugranak, és megcsókolják egymást, ha pedig valami rossz, akkor kiabálnak, beszólnak, sőt: popcornnal is megdobálják a filmvásznat. Még mindig nem értem az összefüggést, de szívesen ellátogatnék Pakisztánba, már csak a kaja miatt is. Na, de hagyjuk a rizsát. A film lebilincselően jó, többször meghasonultam (hiába tudtuk, mi a vége), rettenetesen izgultam, nehogy mégis meghaljon valaki. És mivel én anno lemaradtam erről a világszenzációról (ifjonti hevemben nem foglalkoztam ilyen történésekkel), ezért minden cikket, talkshow-t felkerestem a csodahős kapitányokról. És már be is követtem őket fészen meg instán.
Menjetek moziba, de IMAX-be mert ott még annál is sokkal jobb. (Szentesi)
