„Minden elismerésünk, mi ennyi idősen már nem tudnánk babázni” – Olvasói írás

–

Két és fél éves volt a lányom, amikor eldöntöttük, hogy mégiscsak vágyunk még egy gyerekre

Ez a gondolat nagyjából fél évvel korábban kezdett megfogalmazódni bennünk, azelőtt szilárdan hittük, hogy nekünk bizony nem lesz több gyerekünk. Az első két év, amíg itthon voltunk a kislányommal, megterhelőnek bizonyult számomra.

Aztán jött az óvodakezdés és a munkába való visszatérésem, és fokozatosan kezdtek enyhülni a nehéz érzések. Lényegesen könnyebb lett az élet, megtaláltam az arany középutat: van karrierem, és közben édesanya is lehetek.

Talán még soha nem éreztem magam ennyire stabilnak. De persze, mivel az ember nyughatatlan természet, ekkoriban el is kezdett motoszkálni bennem a gondolat: mi lenne, ha mégis születne még egy gyerekünk, ahogyan mindig is terveztem. A férjemmel megbeszéltük, és rövidesen bele is vágtunk a „tesó-projektbe”, ami rövid időn belül sikeres lett.

Csakhogy ezt megelőzte két év, amikor a barátainknak és a családunknak határozott választ adtunk

Arra a kérdésükre, hogy szeretnénk-e még gyereket, mindig nem volt a válasz, amit abban a pillanatban komolyan is gondoltunk. Én annyira biztos voltam benne, hogy már elajándékoztam a babaruhákat, és eladtam néhány dolgot, például a kiságyat is.

Sok ilyet láttam már: valaki évekig mondogatja, hogy nem lesz több gyereke, aztán mégis lett. Nem tartom ezt különösnek, az emberek változnak, az élethelyzetek is változnak. Mindenki jól ismeri a mondást: „soha ne mondd, hogy soha!”.

Emiatt viszont megtapasztaltam, hogy vannak „tesó-párti” és „egyke-párti” barátaink, akiknek nagyon határozott elképzelései és véleménye van arról, miért jó az egyik helyzet, és miért rossz a másik.

Rengeteg érvet hallottam: miért jó, ha születik testvér, és miért nem jó, ha nem.

Amikor először szóba került a testvér-téma a barátaink körében, és kijelentettük, hogy mi nem szeretnénk több gyereket, a tesó-párti barátaink szinte felháborodva kérdezték: mégis hogyan tehetünk ilyet? Hát nem tudjuk, hogy a testvér a legnagyobb ajándék, amit a gyermekünknek adhatunk?

Őszintén szólva, ebben akkor sem voltam biztos, és most sem vagyok az. Nagyon sok testvéri kapcsolat szinte semleges vagy kifejezetten rossz. Kevés rendkívül jó testvéri kapcsolatot láttam, rosszat annál többet. Ennek a tábornak kedvenc érve még, hogy „ha nem lesznek már a szüleid, akkor csak a testvéred marad neked”. Ezzel szemben én azt látom, hogy a felnőttek többnyire a házastársaikra vagy a barátaikra támaszkodnak a nehéz helyzetekben – és persze olykor a testvérükre is. Nekem is van testvérem, és elismerem a fontosságát, de nem gondolom, hogy a testvér nélküli embereknek rosszabb lenne az élete.

A tesó-pártiak másik kedvenc érve, hogy testvér nélkül rengeteg negatív tulajdonság halmozódik fel egy gyerekben. Ismerjük jól ezeket a sztereotípiákat az egykékről.

Én ezzel sem értek egyet. Nekem továbbra sincs semmi bajom az egykékkel, és amúgy sincs semmi közöm hozzá, ki hány gyereket szeretne.

Jaj, és a másik kedvenc mondat: „Testvér bizony kell!” Mi az, hogy kell? Miért gondolják az emberek, hogy ilyen szinten kell kinyilvánítaniuk a véleményüket?

És akkor ott a másik tábor, ők vannak kevesebben. Akik nem értik: miért kellene több gyerek? Elég gond van azzal az eggyel is. Én is tartoztam ehhez a táborhoz, tényleg nem gondoltam, hogy ez lehet könnyebb is. Teljesen megértem azokat is, akik életük végéig kitartanak emellett.

A kedvencem viszont az a tábor, akiknek már több gyerekük van, de megpróbálnak meggyőzni arról, hogy ha jót akarok magamnak, nem vállalok egynél többet. Ilyen ismerőseim is vannak, bár ők a legkevesebben.

El lehet képzelni a döbbenetet az arcokon, amikor bejelentettük: három év után ismét terhes vagyok

Nagyon kevés emberen láttam őszinte örömöt – sokaknál az öröm mellé társult egy adag sajnálat is.

Az egyik tesó-párti barátunk például – miután kiörömködték magukat, pedig korábban szinte felháborodtak, amiért nem akarunk több gyereket – megjegyezte:

„Minden elismerésünk, mi ennyi idősen már nem tudnánk babázni.”

Ekkor tudatosult bennem, hogy vannak emberek, akiknek semmi, de semmi nem elég jó. Én 35 éves vagyok, a férjem 43. Nagyszájú barátunk felesége 34 volt a második gyerekük születésekor, ő maga pedig 40. Mekkora különbség…

A testvérem szintén elmondta már 35 évesen – a második gyereke születése után –, hogy „ebből már kiöregedett”. Én viszont úgy gondolom, a babázásból való „kiöregedés” nem feltétlenül életkor kérdése. Sokkal inkább attól függ, ki mennyi babázáson van már túl.

Az egyke-párti barátaink lesajnáló tekintete is sokatmondó, amikor végignéznek egy küzdelmet a hároméves, dackorszakos kislányunkkal, és nyilvánvalóan az jár a fejükben: miért akarjuk ezt még egyszer végigcsinálni? Egy másik kedvenc kérdés a napokban hangzott el egy egygyerekes ismerőstől, akik szerettek volna testvért, de az élethelyzetük ezt már nem engedi. Egy hiszti után (mikor máskor?) így szóltak:

„Hogyan fogtok boldogulni kettővel?”

Én ilyenkor mindig lefagyok, és csak később jut eszembe a jó válasz. Most például annyi is elég lett volna: „Gondolom, úgy, mint mások.” Ehelyett elkezdtem magyarázkodni nagyszülői segítségről és bébiszitterről.

Biztos vagyok benne, hogy sokan azt sem értik, hogy ebben a korban minek még egy gyereket vállalni

Megértem, hogy mindenkinek van véleménye. Az én felelősségem, mennyire engedem, hogy hasson rám. A legtöbbször lepereg rólam, a férjemet pedig egyáltalán nem érintik meg ezek a megjegyzések. Én viszont néha elgondolkodom: miért nem mindegy másoknak, hogyan élünk mi?

Arra is következtethetek, hogy amíg mi is csak egy gyereket akartunk, addig a többgyerekesek előnyben érezték magukat: nekik nehezebb, mégis megoldják. Most, hogy „utolértük” őket, már nem érzik magukat többnek nálunk. Az egyke-pártiak pedig talán elárulva érzik magukat, hiszen eddig az ő oldalukon álltunk.

Persze tudom, hogy valójában senki nem töpreng a mi életünkön hosszasan – de akkor miért kellenek a beszólások is?

Igazságtalan lenne nem megemlítenem, hogy láttam őszinte örömöt is. Volt néhány barát és családtag, akiktől sosem éreztem sem megvetést, sem irigységet, sem sajnálatot – se akkor, amikor azt mondtuk, nem lesz több gyerekünk, se most, amikor bejelentettük a tesó érkezését. Talán 2-3 ilyen barátot tudnék felsorolni, meg persze a szüleimet, akiktől mindig csak támogatást kaptunk.

Mégis, újra és újra felmerül bennem: kellenek-e nekünk olyan barátok, ismerősök, akik nem tudnak őszintén örülni? És ez bizony nagyon is fontos kérdés.

WMN szerkesztőség