–

Szia, én vagyok.

Kösz, hogy most felvetted! Rendes vagy. Legalább ötször hívtalak hiába.

De, de, tegnap is, reggel, ha jól emlékszem. Vagy estefelé. Meg ma délelőtt is. Kétszer.

Nem láttad? Hogyhogy?

Ki voltál kapcsolva, biztos.

Akkor talán lemerültél, nem lehet?

Nem tűntem el! Miért fogalmazol ilyen sarkosan?

Megjött?

Na, ne hisztizz már, kicsim!

Zűrös hetem volt, millió tárgyalás, hülye ügyfelek, béna kollégák. Mindent nekem kell intéznem. Nem is értem, miért fizetem őket.

A múlt hét?

Dettó.

Dehogynem, gondoltam!

Te ne mondd meg, légy szíves, hogy én kire gondoltam vagy kire nem gondoltam, oké?!

De mindegy! Nem baj, ha nem hiszel nekem, megszoktam.

Mindig én vagyok a szemét!

Mindig ez a vége, mindegy, miről van szó.

Mindenért én vagyok a hibás.

Egy szar alak vagyok, tudom, tudom. 

Nagyon unom már ezt! Miért nem keresel magadnak egy rendes pasit, ha én nem vagyok elég jó?

Meg se hallgatsz, csak szidsz állandóan.

Szállj magadba!

Ha tudni akarod, eszembe jutottál például szerdán is. Vagy csütörtökön. Mondom magamnak, felhívlak, olyan szépen süt a nap, sétálhatnánk egyet. De aztán jött egy üzenet, hogy vészhelyzet van, menni kell az egyik ügyfélhez, állt a bál. Este meg csak hazaestem, be az ágyba, fogat mosni se volt erőm, nemhogy beszélgetni.

De veled is törődöm!

Mi? Hogy le se szarlak?

Ha átmegyünk ebbe a stílusba, akkor inkább tegyük le, és beszéljünk, amikor megnyugszol, és megint normális leszel, hallod?

Szörnyű, mikor ilyen vagy.

Kiábrándító, amikor egy nő közönséges, és baszdmegel, már ne is haragudj!

Egy nőnek legyen már tartása, könyörgök! 

Attól, mert nem hívogatlak állandóan, még igenis ott vagy bennem! A részem vagy!

Honnan veszed, hogy hazudok?

Honnan tudod te, hogy én mit érzek?

Te mondtad egyszer, milyen idegesítő volt a régi barátod, hogy mindig nyomult, nem kaptál levegőt mellette. Engem meg azért utálsz, mert nem vagyok ilyen erőszakos.

Nem árultam soha zsákbamacskát. Mondtam neked az elején, hogy elfoglalt vagyok, és kevés a szabadidőm. Nem érdekelt. Így is akartál.

Lehet, hogy már nem akarsz? Azért keresel valami ürügyet a szakításra?

Miért nem vagy őszinte velem?

Vagy magadnak is hazudsz?

Ha nem, akkor miért provokálsz?

Hívlak nagy szeretettel, te meg nekem ugrasz, leteremtesz. Nem örülsz már nekem! Nem örülsz te már semminek!

Ha örülnél, nem úgy vennéd fel a telefont, hogy hol a picsában voltam eddig!

Képzeld magad az én helyembe, kicsim, hívlak boldogan, fülig ér a szám, te meg kiabálsz a telefonba mindenféle durvaságot.

Neked hogy esne fordítva?

Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez olyan prolis.

Egy szóval sem mondtam, hogy proli vagy, csak annyit jegyeztem meg finoman, hogy a stílus maga az ember, ugye, és te, aki annyira büszke vagy arra, honnan hová jutottál, uralkodhatnál magadon akkor is, amikor velem beszélsz. Nem vagyok a kapcád!

Próbálj meg, kérlek, a dolgok mögé látni, ne csak a felületen kapirgálj. Miért kellene minden kapcsolatnak egyformának lennie, ugyanazon szabályok szerint működnie?!

Nem kellene úgy gondolkodnod, ahogy anyád gondolkodik! Ez egy másik kor. Ti akartátok az emancipációt, hát tessék. 

Felemelheted te is a kagylót, ha hiányzom.

Hogy nem válaszoltam az üzenetedre?

Biztos volt valami. Kiment a fejemből. Van ilyen!

Nem az mutatja, mennyire szeretlek, hogy naponta hányszor írok rád! Az számít, ami belül van! A szívemben, érted!? Tudod, mit jelent ez?

Te szoktál mindig a pszichológiával jönni. Meg a szeretetnyelvvel, vagy mivel. Hát az én szerelmemnek tuti nem a telefonálgatás a mértékegysége. Baj talán?

Ha tudod, akkor miért baszogatsz?

A barátaiddal olyan megértő tudsz lenni. Elnézel nekik mindent. Te mesélted, hogy a Lujza folyton órákat késik. Akkor Laura. Mindegy. A másik barátnőd meg, az a hogyishívják, segíts már, jól átvert párszor.

Igen, ő.

Rá gondoltam, csak elfelejtettem a nevét. Csúnyán rászedett, mégis puszipajtások maradtatok. Csak velem kapcsolatban őrizgeted a sérelmeket. 

Miért nem lehet örülni annak, hogy most itt vagyok, hívlak, veled akarok lenni? És még egy meglepetésem is van számodra! Ráérsz ma este? Találkozunk?

Hogyhogy minek?

Már megint kezded, erről beszélek.

Azt se tudod, mit találtam ki, de máris azzal vádolsz, hogy csak dugni akarok.

Ha meg nem akarnék, akkor megsértődnél, hogy már arra sem vagy jó nekem…

Hahahaha, de igen, ilyenek a nők!

Mindegyik!

Öreg róka vagyok, nekem te ne magyarázz! 

De nyugi már, ne veszekedjünk, hadd mondjam el végre, hogy azért hívtalak, mert vettem neked valamit, és felvinném, ha megengeded.

Igen, ajándékot.

Nem árulom el. Megláttam, és egyből te jutottál eszembe róla.

Komolyan.

Tényleg!

Apróság, ne számíts óriási dologra, de tudom, hogy te soha nem az árát nézed az ajándéknak, hanem értékeled a figyelmességet.

Szeretem, hogy ilyen vagy. Mindent szeretek benned, mondtam már?

Akkor felmehetek?

 

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/skyNext