„Harmincéves vagy, mégis mi bajod lehet?!” – Így üzent a testem a karantén alatt

–

Úgy érzem, hogy a fiatalok irányába – ha harmincévesen még hívhatom magamat annak – gyakorta tapasztalható egy gyötrő elvárás: nem lehet semmi bajunk. „Ebcsont beforr. Mégis mi bajod lehet, fiatal vagy?” – kapjuk meg sokszor.

Miután azonban már tizenegy hónapja dolgozom itthonról, elmondhatom, hogy nem, nem vagyok jól.

Néha az a benyomásom, mintha azt gondolnák rólunk az emberek (na jó, egy részük legalábbis), hogy az égvilágon semmi gondunk azon kívül, hogy az épp soron következő fesztiválszezonra pattintsuk ki magunkat. Persze miért is gondolkodnának másképp erről, hiszen minden reklám és kampány ezt a gondtalanságot sugallja.

Váltsd meg a jegyed valamelyik fesztiválra decemberben, nevelgess növényeket, menj sabbaticalra, utazd be Balit, legyél ott az újholdbulin Thaiföldön. Most meg: teljesedj ki a karanténban, mind lelkileg, mind szakmailag, mint minden rendes fiatal, használd ki a bezártságot peachy butt core edzésekre és mindfulness meditációra.

Rohadtul nincs kedvem egyikhez sem.

Őszintén, egy dologhoz van, amíg véget nem ér a vírushelyzet: z-a-b-á-l-n-i (és nyilván, hogy a haverjaimmal legyek). Semmi máshoz. Természetesen nem teszem, mert tudom, hogy ez nem vezetne semmi jóra.

via GIPHY

Ha végigpörgetem a hírfolyamom az Instagramon, azt látom, hogy mindannyian az imént vázolt, idealizált gondtalan fiatalkornak próbálunk megfelelni. Sőt, időnként én is elmerülök az önkínzásban: „Hogy a fityfenébe szúrok el ennyi mindent, hogy az én életem nem ilyen? Talán sokkal lazábbnak kéne lennem, és azt csinálnom, amit a korombeliek csinálnak.” Jelentsen ez épp bármit is...

Tudom, hogy teljesen emberi és gyarló dolog, hogy akaratlanul is összemérjük magunkat másokkal, mégis rohadt nehéz leszokni róla.

(Sőt, talán vannak, akik épp hozzám mérik magukat, ha azt látják, milyen frankó főzős videókat teszek ki az oldalamra.)

Nem szeretnék senkinek tanácsot adni, hogyan léphet ki egy effajta ördögi és toxikus gondolatkörből, nem is tudnék. Helyette viszont szívesen megosztom veletek azt, hogyan telt az elmúlt évem valójában az izolációban, és milyen változáson mentem keresztül.

Tizenegy hónapja dolgozom itthonról,

ebbe pedig belegondolni is elképesztő.

Emlékszem, hogy a Covid előtt az volt a legnagyobb egészségi feladat számomra, hogyan mozoghatnék többet irodai munka mellett. Keveselltem azt a napi négy kilométert, amit megtettem az irodáig gyalog, ma meg az egy kilométer is alig van meg.

(És az is úgy jött össze, hogy mentem valahova, és egy megállóval hamarabb leszálltam.) Szebb napokon régen tizenöt kilométer is összejött.

2021-re az egészségügyi appom szerint a napi négy kilométeres átlagomat úgy sikerült negyedelnem, hogy a hétvégi mozgás, a nagy séták biztonságos távolságban másoktól a szabad levegőn valamelyest még dobnak is a hétköznapi statisztikán.

Ha ránézek a telefonomra, ami számszerűsíti, hogyan változott meg az életem egy év alatt, az egészségi adatok nem túl kecsegtetők.

A Covid nem döntött ágynak ugyan, de ez idő alatt minden más betegségtől szenvedtem, amit a szakirodalom összefoglaló néven csak menedzser-/irodistabetegségnek hív. Krónikus hátfájdalom, becsípődő idegek, magas pulzus (szívproblémák), emésztőrendszeri panaszok, migrénes fejfájás, szédülés. Nem túl szexi.

Ezt okozza a stresszes élet és az ülő munka, tudjuk, az izoláció pedig még ennél is cifrábbakat tehet!

Harmincéves koromra többet vártam volna a testemtől, meg úgy egyáltalán, magamtól, de mint megtudtam, a legkevésbé sem vagyok egyedül ezekkel a szimptómákkal, csak kevesen beszélnek róla.

Ver a szívem

Itthonról dolgozni negyedannyi mozgással és ingerrel, mint ami normális esetben érne, kicsit olyan érzés, mint amikor vizet forralsz egy lábasban, és ráteszed a fedőt.

Az a fedő pedig le fog repülni, ha nem hagysz egy kis szelepet, ahol távozhat a gőz. Ez a szelep lehet bármi – azt mondják, az is jó, ha egy órán át a kedvenc zenédre tombolsz. Nekem eddig ez vált be a legjobban.

A lerepülő fedő nekem a magas pulzus, ami nyugalmi állapotban is százas amúgy. A magas pulzus okozta szívizom-megvastagodás, bármilyen borzalmasan hangzik, egyfajta népbetegség ebben a korosztályban – nyugtatott meg a háziorvosom. Most, a vírushelyzetben attól, hogy szorongunk, a szívproblémák száma emelkedik. Megoldás az életmódváltás lehet, és persze alap egy teljes körű kivizsgálás, hogy nincs-e mellette valami háttérbetegség.

Viszlát, izmok!

Noha a testtömegindexem teljesen rendben van, az izomzatomból veszítettem egy év alatt. Ez pedig folyamatos derék-, hát-, nyakfájdalomhoz és migrénes fejfájáshoz vezetett.

A legnyomorultabb akkor voltam, amikor tavaly becsípődött egy ideg a hátamban, és akár hiszitek, akár nem, nem tudtam egyedül felöltözni. Igazából fürödni se tudtam volna, de ha azt nem abszolválom valahogy egymagam, akkor a maradék önbecsülésem is elveszett volna.

A vírushelyzet elején még rém szigorúan tartottam az előírásokat, házhoz szállítással rendeltem mindent, hogy ne menjek emberek közé. Ma már keresem az indokot, hogy lemehessek a boltba, és felcipelhessek két liter ásványvizet a lépcsőn: kvázi erősödjem.

Hogy visszaforgassam az idő kerekét, erősítő edzéseket és gerincjógát nyomok online. És minden felgyülemlett pluszenergiámat és feszültségemet beleadom a takarításba. Egy idő után persze elfogy a takarítanivaló, olyankor kimegyek gyalogolni, kocogni egyet a szabad levegőre, bármilyen farkasordító hideg van kint.

Csak a diéta segít

A „kedvenc” népbetegségem a hisztaminintolerancia. Ebben a cikkemben már meséltem róla korábban. Rengeteg kellemetlenséget okoz, hogy a szervezetem nem tudja lebontani a magas hisztamintartalmú (például erjedt) ételeket. Az összes itt felsorolt tünet közül ezt éreztem a legkisebb tehernek, ellentétben, mondjuk, a magas pulzusszámmal, amelynek csökkentése még most is kihívás.

A hiszaminintolerancia – csakúgy, mint bármelyik másik intolerancia – hányinger, levertség, allergiaszerű tünetek és emésztőrendszeri problémák képében jelentkezik. Ezen pedig csakis a kőkemény diéta segíthet, meg egy jó orvos. 

Kimerültnek lenni nem ciki!

Teljesen együtt tudok érezni az akváriumban élő aranyhalakkal, amik ugyanazt a kört teszik meg minden egyes nap. „Mi újság Semmi különös.” Jelenleg ez a leggyakoribb párbeszéd. A monotonitás, a stressz, az ingerszegény élet általános mentális kimerüléshez vezet – kortól függetlenül, természetesen. Szintúgy az alvásminőség romlásához sokaknál.

via GIPHY

Az egészségügyi alkalmazásom azt mutatja, hogy egy év alatt egy-másfél órával nőtt az alvásigényem. Mondjuk, én amúgy is kirobbanthatatlan vagyok az ágyból, ha a fejemre teszed az ébresztőt, meg se rezzenek. Egyszer régen a haverjaimnak az a kegyetlen ötletük támadt, hogy mellém teszik az ébresztőórámat (nem tudták a kódomat, így nem tudták leállítani az ébresztőt), hátha felkelek, és kinyomom – de nem keltem fel rá, nem nyomtam ki. (Persze tőlem is kegyetlenség volt egy riasztókürtöt választani ébresztőnek.) Úgyhogy miközben én mit sem sejtve szunyókáltam, ők jó sokáig hallgathatták az ébresztőmet.

Az alváshoz és álmokhoz kapcsolódóan amúgy még egy érdekességet tapasztaltam magamon, ami állítólag szintén a bezártság hatása. Még életemben nem álmodtam ennyit, ilyen élénken és ennyi kreténséget. Köszönöm, hogy ezt megoszthattam veletek!

Na de akkor most hogyan tovább?

Nekem ezek a tünetek egymás után, sorban jelentkeztek, és folyamatosan finomhangolást igényelnek. Ha egy biznisz beindul, ugye!

Az egészségügy kafkai útvesztőjét járva egy gyászfolyamatban is benne voltam épp, amiben végigjártam a tagadás és elfogadás útját, és megéltem a dühöt is, hogy „ez nem velem történik, én nem ezt akartam!”.

Szerintem a legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet, hogy azon gyötrődünk, mindez múljon el egyszerre, azonnal.

Visszatekintve, igazából csak annyit mondhatok biztatásképpen azoknak, akik hasonló cipőben járnak, hogy minden elcseszett tünettel együtt is rendben vagytok, és vergődés helyett meg kell próbálni hagyni mindent a maga ritmusában javulni.

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Carol Oliver