–

Az első regényem szerkesztése során néhány embert megkértem, hogy olvassák el a kéziratot. Egyetlen dolog volt, amit mindegyikük (férfiak, nők vegyesen) megjegyzett: hogy túl sokszor szerepel a szövegben a szopás szó. Meglepett a megjegyzés, úgyhogy lefuttattam a teljes szövegen egy keresést. Háromszáz oldalon összesen háromszor fordult elő a szó, ráadásul egyszer sem szexuális értelemben, hanem a vereség szinonimájaként, ahogy az oly megszokott a futballszlengben.

De olyan erősen állította mindenki, hogy százoldalanként nem volna szükséges leírnom ezt, míg végül kettőt likvidáltam. Nem tudom, jól tettem-e, ha egyszer belőlem jött ez az – ezek szerint női szájból – elfogadhatatlan kifejezés, mindenesetre azóta gyakran elmesélem példaként, amikor valaki arról érdeklődik, milyen nehézségekkel szembesültem olyan nőként, aki „férfias témában” ír. (Adri első könyve a futtballrajongását tárgyalta ki Belemenés címmel – írásunkat a könyvről ITT olvashatod, a szerk.)

Ez persze még lehetne véletlen egybeesés vagy akár ízlés dolga is, ugyanakkor a másik, aminél felszaladt a szemöldököm az volt, amikor

egy (a szövegből is jól láthatóan) érzelemmentes testi kapcsolat leírásához azt biggyesztette oda a szerkesztő: szebb volna, ha azt írnám, szeretkeztünk.

Szebbnek épp lehet, hogy szebb volna, feleltem, csak épp én nem azt akartam írni.

A szeretkezéshez szerelem kell, ha már ilyen mélyen belemegyünk a dolog érzelmi hátterébe, ez pedig szex volt, de inkább dugás.

Csak hát, ugye, egy nő ne írjon ilyet

Még mielőtt bárki felhördülne: kiváló szerkesztőmet, Kelen Károlyt évek óta ismertem már akkor is, ő maga lelkes feminista, rendkívüli érzékenységgel nyúlt a szöveghez, javaslatainak túlnyomó többségét elfogadtam, még csak vita sem volt közöttünk – ezt a két esetet leszámítva.

A dugást nem javítottam szeretkezésre, hiszen akkor a szeretkezésnek kellene valami új megnevezést kitalálnunk, ugyanakkor azóta sem hagy nyugodni a kérdés:

a XXI. században tényleg ennyire hajmeresztő, ha egy nőt elragadnak az indulatok, vagy épp csak nevén meri nevezni a dolgokat? Tényleg csipkekesztyűvel kell a szavakhoz nyúlnunk?

Nő létedre?!

A WMN szerkesztőségében (akár személyesen, akár az online mítingeken) bizony előfordul, hogy vaskos kifejezések röpködnek. Vagy inkább, ha őszinték akarunk lenni: előfordul az is néha, hogy hosszabb-rövidebb időn át senki száját nem hagyja el semmi „durva”. Emlékszem az egyik első értekezletre, amikor a csapatba kerültem, egy másodpercre lefagytam, amikor az első obszcén szó elhagyta a számat – DTK igen gyorsan megnyugtatott, hogy efelől ne aggódjak, itt szabad teret engedni a hasonló nyelvi leleményeknek.

Férfitársaságban viszont tapasztalatom szerint kétféle reakciót vált ki, ha szabadszájúságom kiderül:

  • ünnepelnek, hogy végre egy nő, aki nem finomkodik
  • viszolyognak, hogy nő létemre hogy beszélhetek így (és megkérdőjelezik a műveltségemet, szakmai kvalitásaimat, stb.)

Ha belegondoltok, mindkettő ugyanaz, csak az első a jófej változat. A kiindulópont viszont közös: a nők történelmileg szépen KELL, hogy beszéljenek, legyenek finomak és törékenyek (vö.: nőiesek), és piruljanak el, ha valaki nem fütyit vagy kukit mond pénisz helyett.

1673-ban Richard Allestree brit író azt írja a The Ladies Calling című művében, hogy „a nők, akik káromkodnak, olyasmit tesznek, ami biológiailag összeegyeztethetetlen azzal a ténnyel, hogy ők nők”, és emiatt a csúnyán beszélők férfias jelleget öltenek, például arcszőrzetük kezd nőni és terméketlenek lesznek. „Isten fülei számára semmi sem utálatosabb, mint káromlást hallani egy nő szájából!” – dobta még be Allestree az ijesztgetés mellett az elkárhozás kártyát is.

Ó, ne gondolja senki, hogy ez olyan nagyon sokat változott azóta. Máskülönben miért fordulnak elő tömegesen az alábbi mondatok (és millió változatuk) szinte mindenhol a munkahelyi tárgyalótól a kommentmezőkig?

  • Juj, te ilyen szavakat is ismersz? (Persze, belógtam a fiúk közé, és jegyzeteltem!)
  • De hát neked nincs is olyanod! (Na és? Attól még kívánhatok neked egyet oda, ahová!)
  • És a pasid mit szól hozzá, hogy te ilyen csúnyán beszélsz? (Nehogy elmondd neki! Biztos büntit kapnék!)
  • Szerintem csak azért beszélsz csúnyán, hogy bevágódj a pasiknál. (Persze. Sokat gondolkodtam, és ez tűnt a legjobb módszernek.)
  • Hát, szerintem nagyon gáz, ha egy nő káromkodik. (Ó, a picsába! Bocs!)
  • Magára valamit adó nő nem beszél csúnyán! (Tényleg? Szerintem magára valamit adó férfi nem szabja meg, mit tehet a nő.)
  • Nők szájából olyan csúnyák ezek a szavak (Szerencsére férfiszájból még a „nyald ki a seggem!” is rózsaillatú!)

És a legjobb: a viselkedéskutatók szerint a női káromkodást maguk a nők is szigorúbban ítélik meg. Gondolom, olyan erősen kondicionálják a nőket arra, hogy „nem illendő, nem szabad, nem nőies”, hogy ha valaki magasról tesz a szokásrendre, azzal zavart kelt a rendszerben.

Ám ha azt hinné bárki, hogy ez vicces, akkor azért hadd említsem meg azt a kutatást, amit Emmy Byrne, a Swearing is Good For You (A káromkodás jó neked) című könyv szerzője a National Geographicnak adott interjújában említett. Ha egy mellrák ellen harcoló, vagy krónikus ízületi gyulladástól szenvedő nő a fájdalmai és a dühe miatt a megszokottnál többet káromkodik, barátokat veszít, elsősorban női barátokat. A kutatás szerint a hererákkal küzdő férfiakat és férfi barátaikat ellenben összekovácsolja az, hogy az állapotuk miatt többet káromkodnak a betegek – közöttük ugyanis nincs tabusítva az explicit nyelvezet, sőt: egyenesen erősíti a köztük lévő köteléket (erről lent bővebben). 

„A boldogság majd úgy mellesleg bekövetkezik, te csak csináld a dolgodat” – 7+1 dolog, amit megtanultam Viktor Frankl könyvéből

WMN Life – 2021. január 20. – DE

 

Tehát: nem elég, hogy súlyos beteg vagy és pszichésen is kikészültél, azért csak figyelj oda, hogy ne beszélj túl csúnyán. Hát, erre most csak NAGYON ronda dolgokat tudnék írni. De finom vagyok és nőies, úgyhogy nem írom le, hogy bassza meg, aki ezt kitalálta. 

Upsz. Hát nem leírtam?

Mentségem: számos kutatás bebizonyította, hogy azoknak, akik többet káromkodnak, magasabb az intelligenciahányadosa. (Aki most bekommentelné, hogy de nagyképű vagyok, gondoljon arra: lehet, hogy csak a „fake it 'til you make it” elvét alkalmazom!)

Ha már itt tartunk, érdemes amúgy átgondolni az alábbiakat

1. Az intelligensebb emberek többet káromkodnak.
2. A nők ne káromkodjanak.

A következtetéseket mindenki vonja le maga, engem így is állandóan lefemináciznak.

Tessék, a tények

A nyelvészeket és pszichológusokat nem véletlenül mozgatja annyira ez a témakör: régóta világos, hogy az obszcén kifejezések használatának jóval nagyobb a jelentősége, mint hinnénk elsőre. Csak néhány adat:

  • A brit Keele Egyetem Richard Stephens viselkedés-pszichológus vezette kutatásában az volt a feladat, hogy a résztvevők jeges vízbe tartsák a kezüket. Azok, aki közben káromkodtak, ötven százalékkal tovább bírták, mint azok, akik semleges szavakat mondogattak közben.
  • Azoknak, akik többet káromkodnak, jobb a keringésük és ők nyugodtabbak is.
  • A káromkodás egyes felmérések szerint növeli az érvelés hatékonyságát, javítja a meggyőzőképességet
  • Hetvenháromezer értékesítési hívás elemzése alapján kirajzolódott, hogy tizennyolc százalékkal több a nyereség, ha értékesítés közben mindkét fél használ csúnya szavakat
  • Az informatika és a gyártás területén is segít a jobb teljesítmény elérésében a vizsgálatok szerint a káromkodás (javítja a hangulatot, növeli az összetartozás érzését)
  • Egy átfogó kutatás szerint Ausztráliában és Új-Zélandon a „csúnya beszéd” a bizalom és az összetartozás jele
  • A kutatók szerint nagy esély van rá, hogy ha a következő értekezleten bedobsz egy csúnya szót, felpezsdíted az ötletelést, és kreatívabb megoldás születik

Na, és akkor persze ezt nekünk, nőknek nem illik. Hát, köszi.

  

És nem csak mi, emberek

Több kutatás is bizonyítja, hogy a káromkodás nem emberi privilégium: a csimpánzok is űzik. „A vadonban” – mondta Byrne a National Geographicnak adott interjújában – „a csimpánzok az ürüléküket a felségterületük megjelölésére használják”. Amikor a kutatók jelekkel kommunikálni tanítják a főemlősöket, az első, amit megtanítanak nekik nem más, mint hogy az ürülék „piszkos”, azaz negatív jelentéstartalmat adnak neki. Azt viszont már nem az etológusok tanítják meg nekik, hogy innentől ugyanazt a jelet, ami az ürülék „mocskosságát” jelenti, a viták és hierarchiaharcok közben egymásra kezdik használni.

Azaz: nagyjából olyasmiket vágnak egymás fejéhez, hogy „te kis szar”. Igaz – a kutatóknak hála – már csak kézjelekkel, és nem a szó szoros értelmében vágják egymáshoz.

Helyspecifikus káromkodás

Vannak aztán (és most már ismét rólunk, Homo sapiensekről beszélek), akik „társaságban” vagy „bizonyos közegben” visszafogják magukat. Nyilván ezernyi szabály vesz körbe minket azt illetően, ki, mikor, hol beszélhet csúnyán. (A médiában, nyilván, elég szűk a keresztmetszet, jó kis büntik röpködhetnek egy-egy élő adásban kiszaladó bazmeg miatt.)

A filmekben, sorozatokban, színházakban állandó humorforrás egy oda nem illő csúnya szó, ahogyan a Fák jú, Tanár úr! sorozatban, a Torrente-filmek készítői meg komplett franchise-t húztak fel erre.

Ha viszont híres női karaktereket veszünk szemügyre, azt találjuk, hogy a káromkodás a helyzet- vagy jellemkomikumon túl a legtöbb esetben a kívülállóságot, az összeférhetetlenséget jelképezte – gondoljunk csak Erin Brockovichra, a Cameron Diaz alakította tanárnőre a „Rossz tanár” című vígjátékban vagy a „Női szervek” két főszereplő rendőrnőjére.

Esetleg minden idők egyik leghíresebb, ide vágó jelenetére: a lóversenyen magából kikelve „csúnya szavakkal” szurkoló Eliza Doolittle figurájára, ami talán még nagyobb kontrasztot kapott úgy, hogy Audrey Hepburn keltette életre Cecil Beaton legendás jelmezeiben.

Sokak szerint visszás, ha valaki nem vállalja mindig, minden körülmények között azt, hogy szabadszájú – hiszen az olyan, mintha megjátszaná magát.  (Én nem csinálok titkot belőle, például van EXPLICIT CONTENT emblémával ellátott felsőm, biztos, ami biztos.) Vagy épp fordítva: azt érzi megjátszásnak, ha valakiről kiderül, hogy „civilben” káromkodik.

Az ideális az volna, ha mindenki saját belátása – és az adott helyzetet, körülményeket figyelembe véve – beszélhetne olyan csúnyán, ahogyan szeretne, természetesen nem megbántva másokat.

A sztereotípiák soha nem segítenek, és egy centivel nem vitték még előre a világot, az biztos. Igaz, legalább jól lehet szórakozni rajtuk. E témában a kedvenc példám az Akkezdet Phiai tagjainak egyik szövege a magyar slam poetry születésének idejéről, amikor a Nyugat százéves évfordulója kapcsán arra kérték őket, hogy írjanak valami frappánsat.

Mi más is lehetett volna a kiindulópont, mint a magas irodalom és a gengszterrap ellentéte, értitek: ha bő a gatyátok, lehet káromkodni is, az olyan fiatalos. Meg tőletek úgyse várunk mást. (Már persze, ha nem nők vagytok.)

„Mert a rapkatona nem Vass István, nemhogy Petri,
de a Szolnoki szólt, hogy van ez a slam poetry,
és hát lehet káromkodni, úgyhogy shit, fuck, bitch,
éljen a Nyugat, éljen Babits!”

 

Csepelyi Adrienn

Forrás: ITT, ITT és ITT 

Olvasd el Fiala Borcsa korábbi írását a káromkodásról ITT

ITT pedig Kormos Anett szintén erről a témáról írt nekünk régebben

Gyurkó Szilvi is feldolgozta már a témát, ITT elolvashatod

Kárpáti Juditot is megihlette a káromkodás, ITT megnézheted

Dián Dóri káromkodós kvízét is érdemes kitölteni, ITT megteheted

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Dazeley