„Csodálatos vagy, mint egy Bergkamp-gól!” – Így rajong egy magyar nő a fociért

–

Vörös bársonyruha, ami tökéletesen a testre feszül. Szabályos homokóra alkat, tűsarkak, perfekt tusvonal, csinos, sötét frizura. Oldalba bököm a barátnőmet:

– Nézd már, mennyire kurva jól néz ki az a nő.

– Ő a Csepelyi Adri! A focirajongásáról írt könyvet, ma lesz a bemutató.

Ja, tényleg, a Csepelyi! Ha most férfi volnék, biztos röhögnék, hogy egy ilyen csaj (meg egyáltalán csaj), hogy írhatna már  könyvet a fociról? Egyáltalán, hogy lehet egy nő olyannyira elvetemült focirajongó, hogy könyvet is írjon róla?

Szerencsére nem vagyok férfi, ráadásul nincsenek előítéleteim sem, és az ellentmondásokat imádom a legjobban az életben. Azokat az ellentmondásokat meg különösen, amik ócska, begyöpösödött sztereotípiákat döntenek le pimasz és erőteljes módon.

Nem volt kérdés, egyből megvettem a könyvét a Margón, sőt, megvetettem a barátnőmmel is, meg beajánlottam még három embernek. Aztán jött a Novák (Péterfy-Novák Éva – a szerk.), aki már messziről harsogta, hogy „megvan-e már Csepelyi könyve, mert ő most dedikáltatott nála, és mindenkit bezavart a bemutatójára”. Büszkén mutattam neki a táskámból előkapott Belemenést. Novák pedig hangosan megdicsért.

Amúgy én utálom a focit.

Pont tegnap néztem egy Katz Dávid-videót, amiben műkörmöket csináltat magának, hogy kipróbálja, milyen abban létezni, és azt mondja a végén: „Mennyivel jobban esik valamit úgy gyűlölni, hogy ismerjük is.” Mekkora igazság, bár én nem ismerem a focit, egy kezemen meg tudom számolni, hány meccset láttam életemben, de azért – finoman fogalmazok – nem csípem ezt a sportot.

Ilyenkor persze magamba nézek, elszégyellem magam, és eszembe jut nagyanyám, aki a kapros tökfőzeléket próbálja rátukmálni csitrikori énemre: „Mit finnyogsz, gyerekem, legalább kóstolnád meg, azt se tudod, mit nem szeretel!” De sem a kapor (pfuj, kapor), sem a tök, meg a foci sem ment le soha a torkomon.

Ami Csepelyinél a Liverpool, az nálunk odahaza a Ferrari, mert a mi családunk Forma–1-et néz, amióta az eszünket tudjuk. És ami Csepelyinél az a Liverpool focista, akinek nem jegyeztem meg a nevét, az nálunk Michael Schumacher volt (vagyis ő örökké), jelenleg pedig Vettel és Kimi Raikkönen. Szóval rajongásért mi sem mentünk soha a szomszédba, csak nálunk másmilyen kitüremkedései voltak, egy egészen másfajta műfajban.

„Mondhatjuk egyébként, hogy eleve elrendeltetett. Hogy nem meghülyültem tizenkét éves koromban, csupán visszatértem önmagamba, egyesültem azzal, aminek eredetileg készültem” –írja a könyve elején.

Merthogy a fociimádat a rajongásnál jóval többről szól. A könyv főszereplője (aki teljes mértékben azonos a szerzővel) vérbeli, első számú, soha el nem múló szerelmeként tekint erre a sportágra. „Előbb tudtam meg, milyen érzés a szerelem, mint hogy valaha is szerelmes lettem volna valakibe” – és ez egyre megcáfolhatatlanabb, ahogy haladok befelé a könyvben.

A korai (majd későbbi) férfiszerelmek kiteljesülései is alárendelődnek ennek az érzésnek:

„– Szóval tényleg igaz – mondja félig nekem, félig magának. – Már reggel szóltak, hogy van egy lány az elsősök között, akibe szerelmes leszek.
– Becsengettek. Nagyszünetben?
– Nagyszünetben.
És nagyszünetben szerelmesek leszünk egymásba. Pontosabban: egymás mezébe.
A második hétre kiderül, hogy az önérzetem nehezen viseli, ha valaki nálam nagyobb Liverpool-szurkolónak tartja magát, úgyhogy szakítok vele.”

Hát, így. Szerintem csodálatos.

Persze akaratlanul is szurkolni kezdek Csepelyinek, hogy jöjjön össze álmai focistájával, de ilyesmiről szó sem lehet, mert ez az érzés nem csúcsosodik testi vágyakban, mert ez igazi és jóval valóságosabb annál: „Eleve nem volt dolgom olyasvalakivel, aki focizik. Ha a pályát nézem, a pályát akarom látni, nem egyvalakit, aki a pályán rohangál” – írja.

A könyv olyan ellenállhatatlanul vezet végig ezen a zsigeri rajongáson, hogy nem lehet nem imádni érte. Annak ellenére, hogy a benne szereplő focisták nagy részéről fogalmam sincs, kicsoda.

(Beckhamen és Ronaldón kívül senkit sem ismerek. Na, jó, a Hrutka Jánost, de őt is egy haveri társaságból, és sokáig azt sem tudtam róla, hogy focista, mea culpa). Rendesen szurkolok a Tisza mellett felnövő (gyerekkorom színtere) és Nyíregyházán koliba járó (szintúgy itt tanultam középsuliban) kislánynak, hogy teljesüljön az álma, és jusson el oda, ahova nagyon szeretne. Csepelyi ráadásul mindezt jó humorral teszi.

„Állok a maszatos tükör előtt és számolok. Kilencszázkilencven forint. Annak, aki beárazta, nyilvánvalóan fogalma sincs, miféle mez ez. Ki tudom fizetni. Ha egész héten nem eszem semmit azon kívül, amit a kollégiumban adnak. Otthonról ezerötszáz forintot kapok egy hétre, ebből kell megvennem mindent, amire csak szükségem lehet – vécépapír, tampon, cukor és tea (az egyetlen luxuscikk) –, a buszjegyem pedig kettőszáznegyvenhét forint oda is, vissza is. Tíz forintom marad, és még csak hétfő van.
Leszarom.”

És mindehhez mit szól a környezet? Mit szólnak a fiúk, a férfiak? Hát, nem értik. Sehogysem. 

„– De miért akarod nézni?
– Hogyhogy miért? Amiért ti is.
– De honnan tudjuk, hogy tényleg szereted a focit?
– Mi másért akarnám végignézni a meccset?”

Harcol a koliban a srácokkal, majd később, felnőtt korában is ugyanígy:

„Soha egyetlen férfival sem találkoztam még, aki konkrét választ tudott volna adni arra a kérdésre, miért szereti a focit. Tőlem mégis mindig választ vártak. És én akartam, nagyon akartam adni. Frappáns megfogalmazásokat találtam ki, belecsúsztam közhelyekbe, viccelődtem – ahogyan épp a helyzet megkívánta. Az eredmény ugyanaz volt: keresték a mögöttes tartalmat. Hogy mikor bújik ki a szög a zsákból – Beckham feneke… vagy egy pasi, akinek imponálni akarok –, mikor csaphatnak le rám mégis: na, ugye, hát, megmondtuk, hogy nem is szereted igazán a focit. 
Hiába mondtam, hogy nincs mögöttes tartalom, hogy nincs hátsó szándék, csak az van, hogy bizsergek a szabadrúgás hangjától, napelem van a szívem helyén, ami a stadion reflektorainak fényétől töltődik, és már kilencvennyolcban is tudtam, hol volt a kurva labda a számítógéppel retusált képen.”

Ahogy végigkövetem az írót gyerekkorától a kolis évein keresztül a felnőtt újságíróig, úgy válik a szememben valóságos mesei hőssé.

A szegény kislány elindul a mesebeli faluból megkeresni az álmait, amelyek mellett mindvégig kitartott, nem számít az sem, ha kezét-lábát kell törni érte (szó szerint), míg végül eljut oda, ami a mesében a kerek erdő közepén lévő szóló szőlő, csengő barackos kert arany tulipánja. 

Nagyon szurkoltam neki. És tisztelem érte.

Arról pedig le lehet pattanni, hogy egy nő nem szeretheti a focit. Ismerek én olyan csini, vörös bársonyruhás nőt, akinél jobban a világon senki nem imádja.

Aki meg igen, az járuljon elénk…

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Csepelyi Adrienn szatmári népviseletben (ebben ment a 2016-os foci EB-re is, Marseille-be) Fotó: Kállai Márton