-

 

Vannak olyan, roppant rövid időszakok, amikor a kocsi tiszta és rendezett. Ez pedig éppen arra az időre tehető, amikor elhozom az autómosóból. Vajon mi történik ezután? Hol bicsaklik meg a rend, és mikor veszi át a helyét a rendetlenség és a kosz?

A mosóban tett látogatásomat követő napon reggel, amikor elindulunk a kisfiammal az iskolába, büszkeség jár át, amikor megpillantom az autómat. Csillognak a dísztárcsák, az egész autót valami dicsfény veszi körül. Ez egy olyan nő autója, aki rendszeresen, tervszerűen lemosatja a járművet, amivel közlekedik, az utastérben rend van, bekészítve egy, az oldalsó ajtóba illeszthető papír zsebkendős doboz, kézkrém és ajakbalzsam.

Semmi felesleges, oda nem illő holmi, ne adj' isten, szemét.

Kikanyarodunk a garázsból, élvezem a ritka érzést: elégedett vagyok magammal. Itt ül a szép gyerek, a szép, tiszta autóban, a nett anyukájával, aki szabályosan kanyarodik, és előtte időben indexel.

Mi ez, ki ez, aki be akar ide tolakodni ezzel a retkes autóval??? Egy kócos nő. Naná! Hát milyen lenne, ha nem kócos, ilyen gondozatlan autóval. Na, jó, beengedem magam elé, menjen, úgyis van elég baja... gondolom.

Ahogyan elém hajt, nem lehet nem észrevenni a hátsó szélvédő koszába vésett hatalmas rajzot, és ha magamtól nem jönnék rá, mi az, máris jön a megfejtés: „Fö, aaaa, szö” – betűzi a kisfiam, aki nemrég tanult meg olvasni. Majd kis szünet után: „Mami, mami, az van odaírva, hogy fasz!”

Most komolyan, trehány, felelőtlen egy némber az ilyen!

Másnap megállás nélkül jövök-megyek. Ekkor van Milu fociedzése is. Amikor megérkezem érte az iskolába és beszállunk a kocsiba, egyszerre csörög a telefonom és szólal meg Milán, hogy nagyon éhes.

„Kérlek, addig, amíg beszélek, ne kiabálj, ez a pasi munkaügyben hív, jó?” – szólok neki.

Míg kikotrom a telefont, felajánlom a reggel bedobott banánomat, és amikor végre felveszem, a vonal másik végén is hallható, hogy azt kiabálja a fiam: „Jóóó, nem fogok kiabálni, amíg a pasival beszélsz!”

Rutinos mozdulattal hátralódítom a banánt, és közben igyekszem azt a látszatot kelteni a telefonban, hogy simán cseveghetünk arról, miről is kéne a holnapi megbeszélésen tárgyalnunk.

Amíg beszélek, valami nedves dolog csapódik a karomra. Odanézek, a banánhéj egyik rostja az. Milán az anyósülés elé hajította a héjat.

A pasi végre lerakja.

„Te meg mit csinálsz?! Miért dobtad előre a banánhéjat?!”

„Azt mondtad, hogy ne kiabáljak, és nem tudtam megkérdezni, hova tegyem. És máskor te is oda szoktad dobni, amikor kérdezem, hogy hova tegyem.” – sorolja önérzetesen.

Erre nem tudok mit válaszolni. Különben is, a pályánál majd kidobom a kukába.

Közben megérkezünk, és a fiam, mint akit puskából lőttek ki, már rohan is, fogatlan szájával még vigyorog rám egyet, aztán már csak azt látom, hogy a hátsó ülésen hatalmas kupacban tornyosul az iskolatáska, egy farmernadrág, egy póló, a földön egy pár levetett cipő, mellette a zokni és némi maradék rost a banánhéjból. Míg beszéltem, a pirosnál átöltözött. Ez a rossz szokása, utálja a férfiöltözőt, helyette az autómat használja annak.

Hazaérve felnyalábolom az iskolatáskát, a laptopomat, a saját táskámat és a szatyrot, amiben a vacsora van, a többiért majd lejön Milán, ha megérkezett. Az edzésre szerencsére az apja megy érte.

Újabb napok jönnek, újabb kihívásokkal. Jótékonysági ruhagyűjtés az iskolában, reggel egy gigantikus zsákban lecipelem, amit az enyém kinőtt, megunt, sose szeretett. Kár, hogy csak a suliban derül ki, előző nap lezárult a gyűjtés, elvitte a teherautó a holmikat…

Egyik este nálunk vacsorázik a mamám. Csomagolok neki a maradékból, aztán hazaviszem.

„Kislányom, ebben a kocsiban van egy rothadó banánhéj, ki kéne dobni” – mondja, amikor beül.

Oké, de most menjünk, sietnék haza, még hátra van a fektetés, majd kidobom. Integetek neki, amikor kiszáll, és mire a körforgalomnál járok, már látom, hogy a vacsorás doboz a szomorú banánhéj mellett ücsörög. Sietek, ezért hazaérve mindenről megfeledkezem.

A gumicsere neuralgikus pont, ezt állítólag a férfiaknak kell intézni. Nem tudom, nekem ezt sosem volt kedvem kivárni, így nagy rutinnal pakolom be a nyári gumikat a csomagtartóba. Igaz, oda csak kettő fér, főleg, mert a bazi nagy ruhás zsák elég sok helyet foglal, de a gyerek mellett is elfér kettő, egy a földön, egy meg az ülésen.

Káromkodom, mint egy kocsis, mert elszakadt a nejlon az egyik gumin és a kárpit totál fekete lett. Persze Milán sem vitte fel a levetett cipőjét, így most az a szép fehér tornacipő is beszorult a mocskos kerék alá. Meg a zokni és a levetett ruhák is.

A gumisnál szabódom, viccel próbálom elütni, hogy szégyenkezem a rendetlenség miatt. A műhely faláról Irina Shaik és Adriana Lima néz rám pucéran és szemrehányón.

A következő nap irtózatos torokfájással ébredek, mire este lesz, a csinos kis dobozból, amire olyan büszke voltam a mosás után, kifogy az összes zsepi. A használtak egy része befért a két ülés közötti praktikus tartóba, de egy ponton túl egyszerűen nem volt mit tenni, a többiek repültek a banánhéj és a maradékos doboz mellé.

A mamám szerint megfázás esetén rengeteget kell inni, így vettem két palack vizet is. Az egyiket megittam, ez a doboz jó társaságba került; banánhéj, maradékos doboz és taknyos zsepik mellé. A másikat nem tudtam meginni, mert a hátsó ülésre raktam, semmilyen testhelyzetben nem értem el menet közben.

Egy nagyobb fékezésnél ráadásul a földre esett, és azóta lötyögve gurul fel és alá. Te jó ég, a mamám egyszer olvasta, hogy egy nő azért halt meg, mert a palack begurult a fékpedál alá!

Érzem, hogy közel a vég. Igazam van, az utolsó döfés nem várat magára.

Amikor a kisfiamat délután felveszem az iskola parkolójában, és a táskáját próbálom valahol elhelyezni, egyszer csak hallom  betűzést: kö, u, rö, vö, a.

Mami, az autónkra az van írva, hogy kurva!

Na, jó, akkor most irány az autómosó!

Kárpáti Judit