What kind of fuckery is this? – énekeli a csöppet sem visszafogott stílusáról híres Amy Winehouse, én pedig nem tehetek mást, mint fitymálólag lebiggyesztem a számat a béndzsa fuckery hallatán. Temperamentumos természetű lévén ugyanis imádok káromkodni, és elégedett büszkeséggel tölt el a tudat, hogy magyarul milyen választékosan lehet a kellemetlenkedő figurákat elküldeni az anyjukba, és mennyivel plasztikusabbá tudom tenni a mondanivalómat egy-egy jól megválasztott szitokszóval. Sőt, az ízes káromkodás akár komoly művészetté is fejleszthető! Jó példa erre az a XVII. századi, sziporkázóan szellemes levél, amely még a Guiness-rekordok közé is bekerült: írója ugyanis nem kevesebb, mint 600 választékos szón keresztül pocskondiázza a galád kurafi Szabó Gyurkát.

Timothy Jay amerikai pszichológus szerint a káromkodás olyan, mint az autó dudája: tülkölhetünk jókedvünkben, mérgünkben, meglepetésünkben... vagy mert végképp elszakadt a cérnánk a dugóban araszolva.

A lényeg, hogy ne tartsuk magunkban a felgyülemlett indulatokat, hiszen egy kiadósabb káromkodásnak számtalan jótékony hatása van!

Egy szaftosabb bazdmegolás eleresztésével ripsz-ropsz megszabadulhatunk a fájdalomtól és a frusztrációtól, így felér akár egy komplett wellness hétvégével masszőröstől, mindenestül. Egy izgalmas kísérletből az is kiderült, hogy a szitkozódás valóban fájdalomcsillapító hatással bír. A vizsgált alanyoknak egy vödör jéghideg vízbe kellett mártani a kezüket, a verseny úgy szólt, hogy az nyer, aki a legtovább bírja. Naná, hogy a trágár csapat vitte el a pálmát, sokkal tovább bent tudták tartani elfagyott végtagjaikat, ha káromkodhattak közben.

Ráadásul egy ízesebb pocskondiázással simán kiválthatjuk a tényleges fizikai erőszakot is, és őszintén szólva mindenki jobban jár, ha orrba vágás, vagy a baseballütő fenyegető lobogtatása helyett csak beüvöltünk az elénk bevágó sofőrnek: Az orgonasíp mellett nevelkedett kajlakucsmás darutollas kutyaúristenedet, te! Mindjárt úgy megküldelek, mint Mari néni a kóstolót, hogy szakadt volna anyádba a fejed! ... Például.

A széplelkűeknek pedig most teljesen felesleges felháborodottan hápogniuk vagy magukat legyezgetniük lányos zavarukban. Legtöbbünk ugyanis észre sem veszi, mennyit káromkodik napközben.

Egy vizsgálat szerint mindennapos megnyilatkozásainknak mintegy 0,7 százaléka trágárság – ami csak addig nem tűnik kurva soknak, amíg hozzá nem tesszük: ugyanennyit használjuk az „én" és a „mi" szavakat is.

Sőt, már az ártatlanul pislogó gyermekek sem bűntelenek a káromkodást illetően, mondhatni az anyatejjel együtt szívják magukba az anyázást. Kétéves korukra (tehát jóval a lingvisztikai szempontból szutykos, fertő óvoda előtt) a nagy részük elsajátít legalább egy trágárságot, hogy aztán három–négyéves korukra féktelen burjánzásba kezdjenek a csöpp ajkakon a trágár szóvirágok.

De hogy valójában mi számít trágárkodásnak, az nagyban függ tértől és időtől. Más számított durvaságnak a középkorban, mint a századfordulón, és más szavakon szívja fel magát valaki Kínában, mint Magyarországon. A reneszánsz korban például a dedós tematika dívott leginkább, a káromkodások nagy része az altesti, illetve a salakanyaggal kapcsolatos témák köré csoportosult. A prűdebb XIX. században viszont már az is alpárinak számított, ha valaki kimondta a (belepirulok, de leírom...) nadrág szót, mert ezzel nyilvánvalóan arra emlékeztette hallgatóságát a botrányhős elbeszélő, hogy az embereknek teste van. Teste! Skandalum! Na, most képzeljük el azt az 1835-ös pletykalapot, amely nem a manapság egészen elterjedt villantásokról tudósít, hanem szalagcímben hozza: Izabella úrhölgy a tegnap esti fogadáson azt találta mondani, hogy gatya!

Ebből is világosan látszik, nincs szükség valódi obszcén szavakra ahhoz, hogy trágárok legyünk. A Fülöp-szigeteki bikol nyelvnek például külön szókincse van a szitokszavakra, sok kifejezésnek létezik alternatív mocskolódó verziója is. Ha viszont épp lugandául óhajtanánk káromkodni, elég csak megváltoztatni a szavak előtagját, hogy azonnal vérig sértsük partnerünket. Japánban pedig a a személyes névmás  a „te" egyik változata számít gyalázkodó pocskondiázásnak.

Azért ne álszerénykedjünk, valljuk csak be, hogy a legtöbb nyelvben a szexuális aktussal kapcsolatos szavak a legnépszerűbbek, ha káromkodásról van szó, a legsértőbb pedig nyilván az, amibe még az illető édesanyját is belekevertük.

Ha még a drága jó felmenő genitáliái is megemlítődnek, akkor tudhatjuk: beszélgetőpartnerünknek tényleg nagyon eldurrant az agya. (Érdemes itt megemlíteni, hogy azokban a kultúrákban, ahol előszeretettel emlegetik obszcén környezetben az édesanyák másodlagos nemi jegyeit, ott a prostituáltak is gyakran megjelennek a trágár verbális környezetben.)

Végül hadd idézzem a remekbe szabott Stephen Fry brit komikus szavait: „Lehetetlen elképzelni, hogy káromkodás nélkül éljük le az életünket, hogy ne élvezhessük a káromkodást. Van, aki úgy gondolja, káromkodni teljesen szükségtelen dolog. Valóban nem szükséges, hogy színes zoknikat hordjak. Az sem szükséges, hogy itt legyen ez a díszpárna. De elképzelhető, hogy ezen valaki felháborodna? Le voltam döbbenve attól a díszpárnától! Valóban szükség volt erre?!  Nem hiszem. A haszontalan dolgok azok, melyek oly bámulatossá teszik az életet.”

Fiala Borcsa

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Jonathan Cooper