-

Ücsörgünk a parton a balatoni napsütésben, hármasban, a család. Békésen mosolygunk egymásra, beszélgetünk a nem fontos dolgainkról. Milyen jó ez az új naptej, most együnk palacsintát vagy majd a fürdés után?, olvasd el te is ezt a könyvet, ha én befejeztem. Nyári semmiségek. Focitáborban kiszőkült nyolcéves fiam dekázgat mellettünk kitartóan, majd egyszer csak leesik a labda; hirtelen valami másra figyelt. Arra, amire nem lehetett nem figyelni. A hozzánk legközelebb eső törülközőkön heverésző fiatal társaság is beszélget az ő saját nem fontos kis dolgairól.

Amikor a legjobb barátod is geci

„Geci, bazdmeg, láttad mekkora szúnyog, baszki!” – mondja a csinos lány a pöttyös bikiniben.

„Hű, gecó, tele van velük minden, agyoncsíptek éjjel, baszod, engem is” – válaszol neki az egyik fiú a háromból.

„De hallod, az milyen, hogy engem egyszer megcsípett egy akkora nagy kibaszott lódarázs, hogy geci baszod, akkorát te még a ki-be baszott kurva életben nem láttál, vágod?” – ez megint egy lány, de nem a pöttyös, hanem egy szalmakalapos, kék-fehér csíkos dresszes másik.

Amíg meg nem szólalt, addig egészen odavoltam, milyen stílusos kis társaság övez bennünket, hiába, nem mindegy, milyen a kilátás.

De az sem mindegy, amit hallok. Hiszen az ember nem szeretne egy ütvefúró mellett sem pihengetni. Már a szerkesztőségi értekezleten – szóba kerítve a témát – felmerült, hogyan bánjak majd ebben a cikkben a káromkodással. Kormos Anett is írt erről, és azért nem is rossz dolog ez, nem kéne nagyon nekimenni a káromkodásnak. Nem is teszem, mert itt teljesen másról van szó, nem arról, hogy álszent vagyok, és ítélkezem a káromkodás felett. Hogyan is tenném, amikor én is azt mondom a férjemnek, amikor beszalad a vinnyogásomat hallva a teraszról ijedten, hogy, „Mi lenne, hát bebasztam a fejem ebbe a kurva szekrénybe, miközben kipakolok itt helyettetek is a mosogatógépből!” Tudom, hogy nem szép beszéd ez sem, és nem jó példa a gyereknek. De legalább van apropója, mert a fej beverése nagyon fájdalmas tud lenni, egyúttal valami olyan ingerültséget szül, aminek hirtelen az is célpontja lesz, aki segíteni akar, és maga a szekrényajtó is. A leggyorsabban úgy enyhül a fájdalom és a hirtelen idegbaj, ha néhány csúnya szóval kiengedi az ember.

Kedves kollégák, geci

Ami engem zavar, hogy a fent idézett srácok és még sokan a kortársaik közül, akiket hallok a villamoson, buszon, egymással beszélnek így, teljesen természetesen, hétköznapi, indulatoktól mentes diskurzusokban. Hogy nem csak én vagyok egy kivénhedt öreglány, aki a rettenetes fiatalokat szapulja, és nem érti, hogy eljárt felette az idő, alátámasztja, hogy a párbeszédet követően nyolcéves Milánom azt kérdezte a gyékényre ülve, hogy azok miért beszélnek ilyen csúnyán egymással? És hogy vajon nem sértődik meg a lány, amiért gecinek szólították? Nyilván elkezdtem gondolkozni azon, ahogyan a fiam esetében is mindig igyekszem beleélni magam az ő helyébe, hogy vajon ennyi idős koromban hogyan beszéltem a barátaimmal. Amire vissza tudtam emlékezni, az, hogy a különböző táborokból hazaérve kellett pár hét, hogy visszaálljak a családi normára, és ne essen ki folyton a számból valami, a táborban begyakorolt, akkor nagyon menőnek tűnő trágárság. Arra tényleg nem emlékszem, hogy egymással így beszéltünk volna, és azon töprengtem, hogy ez is valami olyan-e, mint a táboros szleng, amit idővel elhagy az ember, és ahogyan felnő, és szocializálódik a felnőtt közösségbe, úgy ez is szépen elmarad? Vagy ez lesz a természetes, és azok a lányok és fiúk, akik most gecizik egymást egy egyszerű baráti beszélgetésben, vajon a munkahelyeken, a felnőtt életükben is így kedveskednek majd?

– „Katám, baszod, elkészült már az a zsírkirály jelentésed?”

– „Jaj, geci, máris küldöm, köszönöm a türelmedet!”

– „Nincs mit, baszod, várom akkor!”

Nem sok időm van elbizakodottan saját fényes ifjúságomon és dicső, csak indokolt esetben trágárkodó felnőttségemen elmerengeni. Ott van ugyanis a nyolcéves, aki majd élőben megmutatja, mi lesz a trend olyan három–öt év múlva.

„De most még csak nyolcéves vagy, és kitekerem a nyakad, ha így mersz beszélni, érted, kisgeci?” (Na, jó, ezt azért még a vicces befejezés kedvéért sem volt könnyű leírni nekem.)

Kárpáti Judit