–

Alaposan, még egyszer utoljára megnézed. Még egyben van, még nem metszi vágás. Karcsú is, mint alig-huszonévesen, a csípőcsontod kitüremkedik, végigsimítod, és sóhajtasz: minden rendben lesz – mondod a kórházi csempére akasztott tükörnek.

A műtőben hideg van, reszketsz, a Dormicum gyorsan hat, forogsz, maszkos arcok hajolnak föléd, mint valami fura bankrablás, csak itt kedvesek, látod, mert mosolyog a szemük. Aztán még durvább a forgás, a karodból csövek, a vékony, átlátszó anyagon keresztül folyik a vörös, sűrű anyag, a véred, ki valahova, kémcsövekbe. Nem nézel oda. Elalszol. 

Az intenzíven nincs hideg, mégis fázol. Csak a hideg emléke van meg onnan, meg az ütemes csendé, a gépek zaját nem is észleled. Hideg és csövek. Végigalszod inkább, még nem gondolkodsz azon, mi történt. 

A kórteremben már meleg van, öntöttvas radiátorok ontják, anya mosolyogva kelt fel, sikerült a műtét, jön az orvos, a tesód, a barátnők, fel kell állni, meg kell mutatni mindenkinek, milyen ügyes vagy, állnak körülötted a rokonok, de te csak a nővérek dicséretére vagy kíváncsi. Fura kapcsolatba kerülsz velük, a kórházi dolgozókkal: újra gyerek vagy, hangosan, lassan, artikulálva beszélnek hozzád, de a tudományos szakkifejezéseket így sem érted. 

Már tudod, hogy nincsen méhed, de azt még nem, hogy ez mit is jelent pontosan a szerv kivételén túl, meg azt se, hogy katéterrel mész haza, hogy újra meg kell tanulni pisilni, majd fél év múlva talán sikerül, ilyeneket jósolnak, és addig katéter, combodra erősített csövek, újra csövek, abból sok van. A hideg műtőben – ahol meztelenül feküdtél, és azóta próbálsz nem gondolni arra, hogy fel voltál nyitva – két lyukat vágtak a csípőcsontod alá, örökre megmarad a helyük, fura, de valamiért jobban zavar, mint a huszonhét centis vágás középen, ami a köldököd fölül indul, aztán leér a szeméremdombodig. És akkor eszedbe jut, hogy anya régen púpnak hívta a köldököt, a kis furcsa csigát, amit kikerült az orvos a szikével, mert hát a csigát nem lehet átvágni, csúnya lenne, így félkörben van a vágás, egy béna kanyar a méhed hűlt helyénél. 

De még mindig nem érted. Hogy nincs. Most épp túlélsz.

Kemó, sugár, millió alkalom, amikor visszavisznek a fura szavakat mondó, hangosan beszélő kórházi dolgozók közé, vérátömlesztésre, utántáplálásra, hogy valahogy kibírja a tested, ne haljon bele hamarabb, mint a lelked, hogy tudják még adni a mérget. Hajad már rég nincs, az a legkevesebb, igazából le is szarod, csak a vérátömlesztés ne lenne iszonytató érzés, nem akarod elképzelni, hogy egy idegen vére lesz ezek után benned. A fájdalom minden pillanatban veled, ki számolja, de fél évig is eltart, görcsök hajnalonként, ugyanabban az órában, magzatpózba tekeredve, járni, aludni inkább sehogy, ülni se, félig fekve, hogy ne nyomja ott, azon a helyen, a csípődben. 

Túlélsz. Valahogy, te se, meg senki más se tudja, hogyan. Megtanulsz pisilni, kikerül a katéter, jön egy rakás malőr, amiről senki nem beszél, korai klimax, inkontinencia, hüvelyszárazság, időszakosan jelentkező rosszullétek, éjszakai verejtékezés, hogy távozhasson a méreg, hosszú évek, annyi se lesz elég. Csontsovány vagy, hízni kéne, mindent kihánysz, aztán megszalad, fel, nyolcvan fölé, sose voltál annyi, minden ruhád egy zsákba, az se jó, amit korábban hordtál, de valahogy szépen alakulsz, mindent megtanulsz, tanulod a tested, haladsz sorban, nem sietve, amúgy is, hova rohannál?

Hát oda nem tudsz, ahonnan jöttél, semmi sem lesz már ugyanaz. Se te, se a tested, még a gondolataid, az érzelmeid se.

A szex se, csak megsúgom, meg semmi, vizesedés, étkezési zavarok, hízás, nehéz fogyás, újraértelmezni mindent, most ezt kell, valahogy nekivágni az életmódváltásnak, de nehéz, hiszen fél évet töltöttél kerekesszékben, az baromi sok, nincsenek izmaid, eltűntek, megette a kemó, meg zabált belőle a rák, a lépcsőn is nehéz felmászni, de muszáj valamit csinálni, mert nem tespedhetsz bele az önsajnálatba. És ezt nem lehet gyorsan, lassan kell, apránként, lépésben, évek, mire hasonlítasz majd valakire, aki erős.

A derekad körül makacsul ragaszkodnak a párnák, az edződ szerint a szerveidet védik, és elolvasod, hogy mások szerint mennyit híztál, meg az izmod se látszik, mintha nem is sportolnál, csak mutogatod magad amúgy is, meg béna vagy, kis lúzer, aki bohóckodik a teremben, nem is edz. Elfordítod a fejed, írjanak, amit akarnak, mondják, hogy zabálsz, hogy piálsz, hogy nem is edzel, hogy még azt is visszaszedted, amit kínkeservvel leadtál, de nem érdekel, te tudod, mit teszel, rajtad elfér, úgyis mindenen keresztülmentél már, a legrosszabbat túlélted, ezt is kibírod. 

És még mindig nem fogod fel, hogy nincs, hogy kivették, hogy kivettek vele együtt mást is, mondjuk, pont úgy, mint a rózsából az illatot, egy nagyon nehéz eljárással, sikeresen, és az az illat nincs, nem érzed többé, de szép vagy, mert valahogy összekaparod magad a hamvaidból, ragyogsz, mondják.

Majd évek kellenek, mire közel bírsz engedni valakit, innod kell hozzá, de előtte számtalanszor kudarcot vallasz, és elmenekülsz az utolsó percben, egy mondvacsinált indokot találsz ki, senki se hiszi el, szidnak, hogy milyen vagy, hogy túl erős, túl sok, hogy félnek tőled a férfiak, biztos azért nincsen párod, vegyél vissza és akkor majd lesz, csak azzal nem foglalkozik senki, hogy nem bírod, rosszul vagy, még a gondolatától is. Hogy nem tudod, hol kezdd el, hogy kivették, és nem lehet, nem vagy képes rá, gyereket szülni, és akkor ezt közöld-e, vagy titkold, vagy a hasad, a heg, hát úgyis látja majd, és milyen érzés lesz, biztos fájni fog, vagy be se fér, vagy majd üvöltesz, vagy inkább nem, köszi, élsz nélküle, mert minek az, úgysincs illatod, hiszen azt a rózsából kivették.

„Szabad-e egy romának dühösnek lennie?” – A hazai rasszizmusról az amerikai események fényében

WMN Ügy – 2020. június 18. – KAd

Különböző verziókban meséled be magadnak, hogy miért nem, és miért igen, mármint hogy miért vagy nő így is, teljes ember, nem csak egy csonk, egy itt maradt valami, amit megmentettek ugyan, de sokszor te se érted, hogy minek, modern kori milói Vénusz, csak karod épp van, a méhedet vették ki. Kipakoltak, így is mondják, csúnyán, az orvosod meg se engedte, és a barátaid is megbeszélték, hogy ezt a kifejezést nem használják, amiért te, a csonkolt Vénusz hálás vagy. 

Feldogozod, lassan, lépésenként, nem sietve, hogy nem tudsz majd szülni, hogy így is jó vagy te, hogy más a dolgod, és elhessegeted, azt mondod, amúgy se akartál igazán, és teljes vagy te így is, túl mindenen, azon a sok retteneten, már mindent kibírsz, már fájhat akárhogy, annyira úgyse tud, mert átélted a legrosszabbat, rúghatnak, ököllel üthetik az arcodat, azt is kibírod. 

Még akkor is, ha jönnek, és leírják, „csonkolt, gyermektelen nő”. Bámulsz, és nem hiszed el, hogy miért a bántás, hogy ezzel a tételmondattal van dolgod jócskán, hogy teljesnek érezhesd magad a szülés képessége nélkül is, és a következő: „várja az egészséges, szőke herceget, hiába, mert neki nem jut”, és akkor sírsz, csapkodsz, szenvedsz, visszahúznak oda le, a mocskos fekete lyukba, ami beszippantja a fejed. „Amúgy is, minek kellett annyi mindenkivel lefeküdni, akkor nem kaptál volna HPV-t!”

Persze, tudod, ez bullshit, és máris újra a testeden kívül létezel, mert benne nem tudsz, egy megcsonkolt, agyonhasznált testben, ami nem jó, nincs funkciója, csak a csontjaid tartják össze, de hányszor érezted, hogy üres vagy belül, mert… kipakoltak. 

De nem engedheted meg, hogy elvegyék a hited, hogy beletapossanak a sárba, hogy lenyomják a fejed, és elvitassák a létedtől a jogosultságot.

Nem engedem!
Ne engedd!
Nem engedi!
Nem engedjük!
Nem engeditek!
Nem engedik!

Sem én, sem te, sem ő. 

Mi, megcsonkolt, kifordított, kipakolt, szétvágott és összevarrt, modern milói Vénuszok. Karokkal, de gyermek nélkül. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images/221A