„Sokévnyi szenvedés után még mindig élek" – Egy transznemű kamasz írása

–

Nincs az életemben olyan pillanat, amikor 100 százalékosan férfinak érezhetném magam, pedig bármit megtennék azért, hogy így legyen. Sajnos a környezetem mindig érzékelteti velem, hogy még női testben vagyok, és ezeket nem tudom nem észrevenni.

Amikor a vonaton elkérik a jegyemet, és én halk, lányos hangon szólalok meg, amikor a női mosdót kell használnom, amikor még a dolgozatokra is rá kell karcolnom azt az utálatos nevet, amit csak két év múlva dobhatok el magamtól hivatalosan. Amikor felszállok a buszra, és kinevetnek, mert viccesnek találják, hogy nem tudják eldönteni: ,,ez most fiú vagy lány?”. Szeretném olyankor az arcukba ordítani, hogy ez cseppet sem vicces.

Kijelentettem, hogy férfi vagyok, és úgy is akarok élni. Hogy soha többé ne jusson eszembe, hogy valaha is „nő” voltam. De egyelőre erre képtelen vagyok, nem tehetem meg.

Ha teljes egészében férfiként élhetnék, végtelenül boldognak érezném magam. Akkor nem sírnék felesleges dolgokon, akkor nem fájna a felkelés, levegővétel, és talán még élvezném is azt, hogy élek.

Minden nap azzal nyugtatom magam, hogy már csak két év, és megváltoztathatom a nevemet, elkezdhetem szedni a tesztoszteront, és olyan műtéteken eshetek át, amelyeket követően végre, 18–19 év után önmagam lehetek.

Minden ember számára nehéz a költözés, nekem kétszer annyira nehéz volt. Új környezet, új emberek, de a történetem ugyanaz, és tőlük függ minden, hogy elfogadják-e, vagy sem. Egyszer az egyik tanár úgy indított egy beszélgetést, hogy: ,,én Jázminnak foglak hívni, mert szerintem szép ez a név”. Vagy egy másik: ,,én nem foglak Tóbiásnak hívni, amikor egy nőt látok benned”.

Erre ilyenkor mit reagáljak? Nem tudom szavakba önteni, mennyire utálom azt az érzést. Csak sírni tudok. Azonban még mielőtt gyengének neveznének, amiért „ennyitől” is képes vagyok elbőgni magam, egyáltalán nem tartom magam gyengének. Elvégre sokévnyi szenvedés után még mindig élek. Csak azok tudhatják, mennyit szenvedek nap mint nap, akik az én cipőmben járnak, akik transzok, vagy azok a közeli barátaim, akik nem egyszer vigasztaltak már, ha megbántottak.

Persze vannak olyan emberek is, akik teljesen elfogadnak. Az osztályomból például az egyik fiú elkísért a férfi illemhelyre a színházban, mert majdnem elbőgtem magam attól, hogy a nőit kellene használnom. Egy másik barátom megmutatta, hogyan kell majd borotválkoznom, és a testnevelés tanárom is mindig mosolyog, amikor már fulladozva, de lefutom a fiúk körét.

Valószínűleg, ha a családom nem fogadott volna el, nem lenne erőm mosolyogni.

Fogalmam sem volt róla, hogy ennyi mindenen mentek keresztül miattam, én csak annyit láttam mindebből, hogy elfogadnak és ez számomra épp elég volt. Elmondtam nekik, hogy mit érzek, és ők segítettek férfiként látnom magam. Elajándékoztuk a női ruháimat, levágattam a hajamat, és úgy éreztem, ez egy pár éves átalakulás, hogy megtaláljam/felfedezzem önmagam.

Amikor megvettük az első boxeralsóimat, eszméletlenül boldog voltam. Aztán szép lassan megvettük a bindereimet (mell-leszorító) is, és így kinézetre már olyan vagyok, akár a többi fiú. Ha a szüleim nem így kezelték volna a helyzetet, már rég egy lelki roncs lennék. Mindent meg tudok velük beszélni, és mindenben segítenek, bármi gondom, bajom van, és ezért eszméletlenül hálás vagyok nekik.

Az új iskolámban az egyik tanár odajött hozzám beszélgetni. A műtétről volt szó, és az életemről. Olyat mondott, amin elmosolyodtam, és minden nap eszembe jut:

,,Nem gondolod, hogy túl nagy fába vágtad a fejszédet? Mondjuk, az is lehet, hogy az élet adott neked túl nagy fát.”

Tóbiás

EBBEN a cikkben olvashatod el Tóbiás édesanyjának levelét, amelyben elbúcsúzik a lányától, Jázmintól. EBBEN pedig az édesapjának azt a levelét, amelyben a fiát, Tóbiást köszönti.

 A képek a szerző tulajdonában vannak