-

Manapság annyira nem foglalkozunk egymással. A másik érzéseivel. Vagy az is lehet, hogy talán épp túl sok időt fordítunk a másik (rosszindulatú) vizslatására? Hogy egyszerűen muszáj észrevennünk, az illető milyen lúzer, kövér, stréber, hülye, béna, csúnya, stb... Folytathatnám reggelig, hisz nagyon hosszú a sor. Az addig oké, hogy feltűnnek nekünk ezek a dolgok, de imádjuk jól meg is mondani őket. Sajnos nagyon sokszor nem csupán puszta jóindulatból és felebaráti szeretetből. Hanem „csak úgy", miért ne.

És nekünk ettől jobb lesz? Nem feltétlenül.

A másik rosszul érzi magát tőle? Hát az meg kit érdekel?! Vagy lehet, hogy pont ez a cél?

Nem tudom, mikor vesszük végre észre, hogy a kimondott szavaknak mekkora hatása van. Lehet, hogy nem is gondoltad komolyan, amit mondtál, és olyan könnyű utólag szabadkozni. Ami még szintén nagyon egyszerű, az a másik kiközösítése és nevetségessé tétele. Csak mert ő más. Mert nem tudod ráhúzni a saját skatulyádat, mert nem illik bele abba a sorba, ahol a szerinted a normális emberek állnak.

Egyébként még az előző kérdésre a válasz: igen. Igen, eléggé rosszul érzi tőle magát az ember. Valószínűleg tisztában van ő is a „fogyatékosságával”. Ki az, aki szereti, ha még szembesítik is vele?!

Tudom, milyen szar, mert voltam a másik oldalon. Az elkövetők nem is emlékeznek rá, és bennem sincs harag irányukban. Csak rosszul esett, nyomot hagyott bennem. Akkor karinthyasan úgy éreztem, nem mondhatom el senkinek, mert csak bőgnék egy nagyot, az meg kinek volna jó? Amúgy is „síró-pityogó, iskolába nem való"… Na, ezért most elmondom hát mindenkinek, hogy volt, mint volt.

Átlagos nap az alsó tagozaton: mindenki rohangál, vidámkodik, matricákat cserélget vagy tipitopizik. A nap is hét ágra süt, kora tavaszias az idő. A nyolcéves, kissé pufók Csenge meg csak ül a padban elgondolkodva, mert a legjobb barátnője aznap nincs iskolában, a többiekkel pedig összekapott valami baromságon. Ezek a többiek meg csak azért sem hagyják békén. Odamegy hozzá az egyik (egyébként szintén nem a karcsúságáról híres) osztálytársa, és azt mondja neki, hogy az a kis csoport – odamutat a sugdolózó, nevetgélő társaságra – úgy gondolja, ő olyan, mint egy bálna. Mint egy bálna. Bálna, bálna, bál-na, bál-na! Folyton visszhangzik ez a szó a fülében, az agyában, de még a pici szívében is. Mindenhonnan ezt hallja, az összes porcikája ezt suttogja: bálnabálnabálna, de a nyolcéves Csenge tűr. Tudja, nem szabad sírni, mert akkor csak még jobban lecsapnak rá. Mint a dögkeselyűk, darabokra marcangolják. Otthon sem szeretné elmondani, mert akkor talán a szülei is áldozatként tekintenének rá. Áldozat, aki nem mellesleg egy bálna.

Nem mondom, hogy ez az egy szó tönkretette az életemet, esetleg megtört volna, de azt sem, hogy jól esett. Mert igazából nagyon belém gázoltak. Mindig is többet adtam mások véleményére, mint amennyire bevallottam, és talán kicsit vicces, de most is épp diétázom. Senki ne értsen félre, életemben a fentebb leírt volt az egyetlen alkalom, amikor úgy megbántottak. Testképzavarom sincs, csak egyszerűen nem érzem magam olyan jól a bőrömben. És hogy ennek az egésznek van-e köze a második osztályban történtekhez, azt nem tudom. Csak azt, hogy a szavaknak súlya van. Szóval jól gondoljuk meg, tényleg akarunk-e mázsás súlyt aggatni valaki, bárki szívére...

Tegyünk ellene! Álljunk a bántalmazott mellé. Állítsuk meg a bántalmazókat, kirekesztőket! Vagy legalább ne váljunk azokká.

 Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/wavebreakmedia