–

„Borcsika, tényleg beálltál az első sorba tornázni? Te, a béna mozgásoddal? Ez annyira ciki!” – jegyezte meg az apukám felesége nyafogó hangon, amikor nagy lihegve, de boldogan visszamentem hozzájuk a strandra. A vállalat balatoni üdülőjében nyaraltunk épp, a hatalmas füves plázson délelőttönként aerobikedzéseket tartott egy fiatal nő az érdeklődők számára, mi meg a húgommal lelkesen becsatlakoztunk. Én ugyan csak egyszer, azon az egyetlen alkalmon.

Tizenkét éves lelkembe olyan mélyre fúródott ez a mondat, mint az éles szálka, amit sehogyan sem tudsz kipiszkálni, és minden próbálkozásnál csak még mélyebbre megy. Egészen addig nem tudtam, hogy nekem béna a mozgásom, vagy hogy ne lehetne akár nem tökéletes mozgáskultúrával részt venni egy aerobikórán. Onnantól fogva már nem mertem visszaállni, inkább irigykedve néztem a többieket a következő napon. Dehogy megyek oda még egyszer, csak rontanám az összképet!

„Reggel, amikor mentünk a srácokkal dolgozni, pont szembefutottál velünk! Észre se vetted, mi? Hú, te, annyira vörös volt a fejed, iszonyúan nevettünk!”

– ezt már az a barátom mondta, akivel tizennyolc éves koromban jártam. Egy fokkal érettebb voltam tehát, a futástól ugyan nem vette el (teljesen) a kedvemet azzal, hogy kigúnyolta, hogy nézek ki megizzadva, mozgás közben, de onnantól nagyon odafigyeltem, csak akkor és oda menjek kocogni, ahol garantáltan nem láthat meg. Ő sem, és ha egy mód van rá, senki más. A ciki, rákvörös képemet.

„Megint kitekertél Szentendrére? Klassz, hogy szeretsz bringázni, de ennyit azért nem kéne. Vagy legalább utána már ne cangával menj fel hozzátok a hegyre. Nagyon vastagszik tőle a combod. Nocsak, neked fel sem tűnt? Érdekes…” – szintén egy fiúm (ezúttal egy másik), huszonéves koromból. A képeket visszanézve meg kell hogy valljam, most sem tűnik fel, hogy extrém módon vastag lett volna bármim is a bringázástól. A mostani verziónál klasszisokkal gizdább voltam, az biztos. Kár, hogy akkor képtelen voltam értékelni.

„Ne fekvőtámaszozzál! Egy igazi nő nem fekvőtámaszozik! Jézusom, olyan lesz a karod, mint egy súlyemelőnek. A túl izmos csajok senkinek nem tetszenek!” – mondta egy exem, és hiába hozakodtam elő Madonnával, csak megvetőn legyintett. Akkoriban körülbelül kétnaponta csináltam meg két tucat fekvőt, ráadásul térden támaszkodva, tehát vagy nekem vannak iszonyat mértékben burjánzó izmaim, vagy ez az illető is hülyeségeket beszélt. Aztán otthagyott egy kisfiús alkatú lányért.

Igazad van, talán nem kellett volna mellre szívnom ezeket a véleményeket, ahogy fittyet hányhattam volna a különféle tornatanárok megvető megjegyzéseire, amik mind arra mutattak rá, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs sem a medencében, sem a kosárpályán, a rekortánon, a tornaszereken, a táncparketten vagy a röpiháló bármely oldalán.

Így viszont inkább eloldalogtam, ha mások labdáztak, tornáztak, ökörködtek a vízben, nehogy kellemetlen pillanatokat szerezzek nekik és/vagy magamnak. Ha mozgáshiányom volt, futni mentem, az végtére is majdnem olyan, mint a gyors gyaloglás (legalábbis ahogy én csinálom…), és tornázni is csak egyedül, otthon a négy fal között szeretek, ahol még azt sem viselem el, hogy a családtagjaim lássanak. Komolyan, azt hiszem, könnyedebben venném, ha a vécéajtót nyitnák rám, mint hogy rajtakapjanak fekvőtámaszozás vagy felülés közben!

Talán tényleg nem kellett volna odahallgatnom a fenti hangokra, és akkor nem kellett volna megvárnom vele a felnőttkoromat, hogy rájöjjek, szeretek mozogni, a magam örömére (és hogy sajnos nem izmosodom olyan robbanásszerűen sem, mint amit az exeim vizionáltak).

Szerelemből háborúba – Miért fontos, hogy méltón gyászoljunk el egy kapcsolatot?

WMN Life – 2020. június 5. – MK

Az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni, de azért én mégiscsak megpróbálom. Álljon itt néhány olyan gondolat és tanács, ami remélhetőleg a hozzám hasonlóan bátortalanoknak is megadja azt a lökést, ami az örömsportolás irányába viszi el őket. Mert mozogni nagyon szuper – ahogy azt egy podcast-interjúban Wahorn András is elmondta, aki idősebb korára kapott rá a fallabdázásra, és ráébredt, ugyanazért szerette a szexet is, mint most a sportot: a testmozgás öröméért. 

1.

Ha azt hiszed, nem szeretsz sportolni, akkor valószínűleg csak nem találtad meg azt a mozgásformát, amiben örömöd leled! Vagy azt a társaságot, akikkel élvezet együtt ugrabugrálni. De olyan ez, mint a nagy Ő, ott van, rád vár, ne add fel a kutatást, próbálkozz az ír sztepptánctól a curlingen át a gyaloglásig, meglesz az!

2.

Ha van tested, tudsz testmozgást is végezni (kivéve néhány extrém esetben, de most a nagy átlagról beszélek). És biztos, hogy nagyon szuperül csinálod, a pálya szélén fanyalgókat meg szard le.

3. 

Talán nehéz magadat rászánnod az első lépésre, de hidd el, megéri. Még soha, senki nem ment úgy haza edzésről, futásból vagy szállt le a bringáról, hogy „de kár, hogy ebbe ma belekezdtem!”.

4. 

Van, hogy az eleje nyögvenyelős, ez teljesen normális. Velem is gyakran előfordul, hogy a fél szigetet lefutottam már, de csak nem érzem a csit. Ilyenkor nem szabad feladni, csak csináld tovább, és elmúlik a nemszeretem érzés. Az utána jövő büszkeségérzés pedig még nagyobb lesz, veregesd csak vállon magadat, menő vagy, megcsináltad!

5. 

Úgy érzed, nem vagy elég jó, ügyes, nem elég kifinomult a mozgásod? Na és?! Nem fellépni akarsz vele a Fővárosi Nagycirkuszban, és olimpiát sem szándékoztál még az idén nyerni, nem igaz? Csináld a magad örömére, és mantrázd magadban a nagymamám barátnőjének, a drága Puszi néninek a mondatát, isten nyugosztalja: „Aki szépet akar látni, menjen moziba!”

6. 

Mozogni önmagában nagyon jó, és hát ki nem tesz rá magasról, ha vörös lesz a fejed?! Hisz vörösen, izzadtan is szép! De van egy másik nagy pozitívuma is (és hidd el nekem, a futók java része a nagy kajások közül kerül ki): minél többet sportolsz, annál kevésbé kell azt nézned, mit és mennyit teszel a tányérodra. (Tudom, tudom. Meg az egészség, meg a brokkolis csirke. De ez egy napló, ami az örömökről szól. Ami igenis lehet az önfeledt mozgás is.)

Összességében azonban olyan jó lenne, ha nem csinálnánk folyamatosan látvány- vagy versenysportot a mozgásból, ha tudnánk mindenkinek tapsolni, szurkolni, aki nekidurálja magát, akármekkora lépésekkel teszi is azt, ha elfelejtenénk azt a tévképzetet, hogy mozogni, sportolni csak az arra érdemes „elitnek” lehet, vagy hogy annak valami félelmetes, fájdalmas, nyögvenyelős dolognak kell lennie.

Szóval elő azzal a stoplis/futó-/balett-/korcsolya-/túracipővel, állj be az első sorba, csak azért is, aztán hadd szóljon a vörös fejes izzadás!

Fiala Borcsa