Így vedd rá a lusta munkatársaidat a sportolásra – vigyázat, Gabi mozgásban!

–

Lustaság – fél egészség?

Van három kamasz gyerekem, egy kutyám, majdnem ötven évem, nem árulom el, hány kilóm, és egy munkám, amit imádok. Hetente csak kétszer kell bemennem az irodába, a többit itthonról végzem, ami egyrészt óriási szabadság, másrészt viszont legalább ekkora rabság is, mert gyakorlatilag nem létezik nálam olyan, hogy „munkaidő”. Munka viszont mindig van, ezért irtó nehéz kiszállni ebből a mókuskerékből, ami hiába jár rengeteg rohangálással, mégis alig fér bele a rendszeres sportolás.

Nagyon szeretek sportolni, akkor is, ha ez nem látszik rajtam túlságosan. Kikapcsol, feltölt, tele leszek endorfinnal utána, szóval tényleg jólesik a mozgás. Mégis rengeteg kifogást találtam a sport ellen egészen addig, amíg az én főnököm, (igen, a DTK) meg nem elégelte ezt, és ki nem találta, hogy meglep néhányunkat – amolyan bónuszként – egy Sportkártyával. 

Időm ettől még nem lett több, feladatom sem kevesebb, de azt például már nem mondhatom, hogy nem telik rá... valahogy úgy érzem, hiába keresem a kifogásokat, hetente kétszer el kell mennem sportolni valahova. És kész.

Csak a kerületben, ahol lakom legalább egy tucat helyen elfogadják ezt a plasztiklapot... Nincs mese. Nesze neked, motiváció. 

Az igazi!

Kísérleteztem egy ideig a helyekkel, aztán szerencsére rátaláltam arra, ami számomra a legideálisabb. Ez pedig a Suhanj! integrált edzőterme. Persze az is sokat nyom a latban, hogy hét (ha nagyon késve indulok, akkor öt) perc alatt odaérek gyalog, de alapvetően mégis a hely szelleme ragadott meg a legjobban. A szelleme meg a lelke.

Ebbe az edzőterembe sérült emberek is járhatnak sportolni, hiszen egyenlő esélyeket kapnak a mozgáshoz. A speciális eszközökön és edzőkön túl olyan elfogadó a hely hangulata, annyira magától értetődő a segítőkészség és a kedvesség, hogy az első látogatás után nem is volt kedvem máshova menni. 

A családias hangulat mellett rengeteg motivációt ad az, hogy látássérült, Down-szindrómás vagy épp végtaghiányos emberekkel sportolhatok együtt. Hiszen ők így, sérülten is képesek arra, hogy legyőzzék a lustaság démonját, és a nehezített pálya ellenére is nap mint nap bebizonyítsák: helyük van a világban, méghozzá pont ugyanakkora, mint bárki másnak. Senkit nem zavar, ha egy Down-szindrómás esetleg kérdez valamit óra közben, vagy a látássérülteket másképp kell irányítani Pilates-órán a tényleg csodás edzőnek, Mariannak.

Egy hetvenes pasival a Pilatesen

Az is csak itt fordulhat elő, hogy egy hetvenes pasi (nem bácsi, pasi!) beáll hét-nyolc nő közé, és kőkeményen csinálja a gyakorlatokat. De szintén hetvenes, nagyon csinos nővel (nem nénivel, nővel!) is találkoztam többször épp ezen az órán. Az ő példájuk is azt mutatja, hogy a sport tényleg mindenkié, mindegy, hány éves vagy, hány kiló, és az is, hogy hiányzik, mondjuk, az egyik lábad. Mert többek között a „Robotgirl”, Lukoviczki Réka is idejár.

Itt mindenki az lehet, aki, senki nem azt nézi, hogy a legutolsó divat szerint öltöztél-e föl az edzéshez, valamint az is egész biztos, hogy senki nem szól be semmiért, és a férfiak sem füttyögnek utánad…

TRX és Spinning

A lustaság időszakában én sem tudtam, mi fán teremnek ezek a rejtélyesnek tűnő varázsszavak, de mindkettőről kiderült, hogy hatékony és (kapaszkodjatok meg) élvezetes sporttevékenység.

A TRX az a bizonyos saját testsúllyal végzett edzés, amikor állványzatra függesztett hevedereken lógsz, és különböző kunsztokat művelsz. Egész addig, amíg ki nem próbáltam, azt gondoltam, én biztos képtelen lennék rá, hogy elvégezzem azokat a gyakorlatokat. De a Suhanj!-ban olyan sok segítséget és kedvességet kaptam Grétitől, az edzőtől, hogy elhittem, én is meg tudom csinálni. Tudjátok, milyen? Iszonyú nehéz (akárcsak én, hiszen a saját súlyommal mozgatom magam…) viszont baromi jó.

Kiderült, hogy olyan izmaim is vannak, amelyekről eddig fogalmam sem volt, hogy léteznek. Például a hátamon. Nagyon sokat ülök a gép előtt, ezért különösen fontos, hogy a gerincemet is megmozgassam. A TRX erre kiválóan alkalmas.

A Spinning meg... na, az maga a csoda! Nem mondom, hogy nem ömlik rólam közben és utána az izzadság, de megéri, mert ezzel lehet a legtöbb kalóriát égetni.

Együtt lihegünk, tekerünk, és a végén mindenki hupilila meg égővörös arccal, viszont fülig érő szájjal vigyorog a jelentős mennyiségű felszabadult endorfin miatt.

Új év, régi én

Decemberben annyi tennivalóm akadt, hogy tényleg képtelen voltam időt szakítani a sportolásra, de most, januárban új lendületet kaptam. Elhatároztam, hogy hetente háromszor (!) próbálok eljutni az edzőterembe. Hangsúly: próbálok. Mindenesetre már le is foglaltam erre a hétre három időpontot, amíg tart az év eleji lendületem.

Szóval, köszi, Kriszta a (kicsit sem finom, de nagyon hatásos) motivációt. Cserébe megígérem, hogy egyszer mindannyiótokat elviszlek tornázni a Suhanj!-ba, kedves WMN-es munkatársak!  

Both Gabi

Utóirat: A háromból már két edzésre eljutottam, és tényleg sokkal jobban érzem magam, mintha lustálkodással, munkával vagy rohangálással töltöttem volna ugyanezt az időt. Jól kezdődik ez az év!

Köszönet Csák Borinak a Spinning-fotókért!

 A további képek a szerző tulajdonában vannak