–

A matek

Jó, akkor most számolni fogok. Ez a mondat azért is nagyon fontos tőlem, mert nem tudok számolni, mindig is utálatos dolognak tartottam a matematikát, meg is buktam belőle jó párszor, egész egyszerűen nem állt rá az agyam, és mindez nem a tanár hibája volt, mert a matektancim az ofőm is volt egyben, és őt nagyon komáltam.

Szóval most számolni fogok. Mégpedig kiszámolom azoknak a dolgoknak és helyzeteknek az időtartamát, amiktől – és amikor boldog voltam.

A rúzsok, a ruhák

Imádok vásárolni. Imádom elkölteni magamra az egész fizetésem. Szeretem a szép ruhákat, szeretem a csodás cipőket, a pompázatos táskákat, a különböző sminkcuccokat, a rúzsokat pedig – mint tudjátok – szenvedélyesen gyűjtöm. Csakis a pirosat! Nyolcvanhat rúzsom hever otthon a dekorkozmetikumos dobozaimban, de mindig iszonyú boldog vagyok, ha újra és újra bemegyek a boltba, és vehetek egy újabbat. Tudom már, milyet szeretek, mégis órákig elkamillázgatok a színek és textúrák között. Ha hazamegyek, akkor örömmel bontom ki, nézegetem, szagolgatom, megcsodálom egyszer, kétszer, háromszor, aztán bedobom a dobozba, rázárom a tetejét, és amikor újra előveszem, és magamra kenem... nos, akkor is örülök ugyan, de már korántsem annyira, mint akkor, amikor hazahoztam újdonsült szerzeményemet.

Ugyanez van a ruhákkal is. Nem tudok igazán drága ruhákat venni, de amit enged a pénztárcám, azt kicentizve ki is használom, hogy elverhessem új hacukákra. Általában azt szoktam csinálni, hogy befizetek minden kötelezettséget, és ami marad, abból osztok, szorzok, és valamennyit elköltök új ruhára, mert új ruha mindig kell, hiszen kell menni ide meg oda, szerepelni kell itt meg ott, meg kell szólalni itt, beszédet kell mondani ott, tehát a munkám megkívánja, értitek. Nem lehet szedett-vetett módon, mindig ugyanabban megjelenni. (Persze, tudom, ezzel azért magamat is mentegetem saját magam előtt.) Szóval elmegyek a boltba, válogatok, nézelődöm, próbálgatok, elképzelem, mivel fogom hordani, hogyan fog ez kinézni a való életben, igazi használatban, eldöntöm, hogy kell-e ez nekem, és ha igen, akkor hazaviszem. Otthon – ugyanúgy, mint a kenceficéknél – levágom a címkéket (utálom, ha benne marad és szúr), felpróbálom, aztán besuvasztom a többi közé a szekrénybe.

Viszont – és akkor itt jön a matematika – az az általános tapasztalatom, hogy a ruha által okozott boldogság tovább tart, mert ha nagyon megtetszik egy darab, akkor azt először is nagyon jó felvenni, de még másodszor is.

Szóval a szép ruháktól tartósabban boldogabb az ember, mint a rúzsoktól… de ez mind semmi.

Mert ha percekben akarnám mérni azt, hogy meddig tart a jóleső érzés, amit egy adott dolog boldogsága okoz, akkor bizony, hiába szeretek vásárolni, hiába öltözködöm, mintha nem lenne holnap, akkor sem a göncök lesznek a hedonikus adaptációverseny abszolút győztesei. Hanem valami egészen más, amit nem tudok dobozba rakni vagy a szekrénybe beakasztani a többi közé.

Az emlékek

Itt a nagy matekozásban ugyanis rá kell jöjjek, hogy akárhányszor visszagondolok életem legszebb és legboldogabb pillanataira, sohasem egy szép új ruha vagy egy frankó rúzs megvásárlása jut eszembe. Hanem éles, és határozott körvonalú, valóságos emlékek, olyanok, amilyeneknek a mai napig fel tudom idézni a színeit, a szagát, a villódzó képkockáit. Eszembe jutnak a vitorlázások, szerintem életem legeslegfelhőtlenebb percei vitorlásokon történtek, mert egy hajón ritkán tud ideges lenni az ember, legalábbis én eddig még nem tapasztaltam. A vitorlástúra pedig a legjobb dolog a világon számomra, pláne akkor volt a legjobb, ha a szerelmemmel tudtam menni. 

Volt egy nyaram, a 2011-es, amikor végig Füreden voltam a barátaimmal. Olyan féktelen, felhőtlenül boldog és önfeledt hónapjaim sohasem voltak azelőtt, és azóta sem. Elkötöttünk a bandával a kikötőből, beraktuk a kedvenc slágerünket: Katona Kláritól a Vigyél el-t, kibontottunk egy-két-három-négy... sok pezsgőt, és csúsztunk a nap felé, ringatóztunk, napoztunk, táncoltunk, fürödtünk, ugráltunk, énekeltünk „lelkünk” szakadtából. Ennyire jó nyár nehezen lesz még egyszer, nagyrészt szétszéledtünk a társasággal is, Füred is sokkal zsúfoltabb lett, a kikötő sem ugyanaz már. Nehéz volna visszahozni azt a régi nyarat.

De nemcsak a vízen voltam boldog, hanem a Kis Pipacsban is, ahová huszonéves, zsenge fiatal lányka korom óta járok, immáron tíz éve. Szerintem Füzy Gabi bácsi végigkövette nővé cseperedésem, a legfontosabb szerelmeim legszebb pillanatait és leghangosabb drámáit. A Pipacs vörös füstje, bódító homálya elkíséri most már egész életem. A dalokat kívülről fújom, és Gabi bácsi úgy énekel, hogy sír közben az a sok szép leány. Na, jó, meg a fiúk is.

Szóval számolok, osztok, szorzok, és az a végeredmény, hogy átélni, érezni, ott lenni, tapasztalni sokkal, de sokkal nagyobb és tartósabb boldogságot ad, mint birtokolni valamit. 

Mindörökké! Ámen!

Szentesi Éva

Olvasd el, mit ír a boldogságról és a tárgyakhoz fűződő komplex viszonyainkról a HVG Extra Pszichológia magazin!

 A képek a szerző tulajdonában vannak