–

A szarszülinap-jelenség úgy 25 éve ismert a családunkban, általam. (Nem vagyok büszke, oké?) Hogy ennek génje is van, az mára vált egyértelművé számomra, miután pirkadattól elalvásig együtt töltöttük az időt a ma ötéves lányommal. Most  diszkréten borozom,  jóleső fáradsággal  ülök a konyhaasztalnál, és gondolkodom, hol rontottam el,  hogy lehet elviselhetővé tenni azokat az ünnepeket, amelyek még előttünk állnak.

Nos, a mai nap után eléggé kétségbe vagyok esve, pedig én is felnőttem valahogy.

Bár, amíg csak magam szenvedtem magamtól, és viszonylag enyhe mértékben készítettem ki a körülöttem lévőket, nem tűnt fel, hogy ez másnak is annyira borzasztó, sőt. Én, ugye, csak azt tudtam teljes bizonyossággal, hogy nekem szülinapom van, itt kérem szépen, tőlem és értem forog a világ, mindenki lesz szíves ennek megfelelően igazodni az elvárásokhoz. Ez természetesen ritkán sikerült, de mindegy is, mert ha olykor mégis összejött, az sem volt – az ilyennek nem lehet! – elég.

A szarszülinap-gén ugyanis nem más, mint az az illúzió, ami a folytonos elégedetlenséggel a szakadék szélén tart.

Bárki, bárhogy teszi ki neked a lelkét, és igyekszel te is nagyon, hogy úgy érezd: minden, de minden jó legyen, és te mindennek örülj – egyszerűen nem megy. Nem és nem.

Van valami távoli, homályos boldogságeszmény a fejedben, „amit senki sem látott, de valaki már érzett”, és azt a kis izét keresed égre-földre. Magadban, másokban, a világban, kutatod veszettül, ám a szülinap (egyeseknél a karácsony), ha benned van a gén, csak fakó árnyéka lehet az örömnek, amit érezned kellene, és amit érezni akarsz. És tényleg történhet bármi: a kezedbe adhatják az ég valamennyi csillagát, neked akkor inkább a Hold kellett volna.

Nem direkt! Értsük meg egymást. Nem szándékosan vagy bunkó válogatós. Magad sem érted, mi a baj. De amikor megkapod a Holdat, rájössz, hogy csálé, lyukacsos, és pont nem is kerek. Á, rettenetes ez…

Voltak azért könnyebb időszakok. Sokat tompultak például a szülinapi fájdalmaim, amikor megismertem a későbbi férjemet, és kiderült, hogy minket az isten is egymásnak teremtett van rosszabb az én remek természetemnél is e tekintetben. Ez, mondjuk, arra legalább jó volt, hogy saját szörnyű szokásaimon felülkerekedve szembesüljek a ténnyel, hogy másnak máshogy ugyanolyan, és ez nagyvonalúvá tett a szenvedéseimmel. Évről évre könnyebben viseltem az elviselhetetlent. Mára pedig nevetek rajta. A sajátomon. De ezzel nem tudtam le az ünnep-karmát…

Gyermekünk születésekor nem gyanakodtam (eszembe sem jutott!), hogy aki két oldalról örökli a lehetetlen hozzáállást, azzal majd vigyázni kell.

Volt is – ebből a szempontból – három boldog évünk, míg a ded rá nem eszmélt önnön fontosságára. Tavaly már egészen határozottan az őrületbe kergetett, a csúcs azonban idén érkezett, amikor az óvoda sem segíthetett a terhek és az ünneplés megosztásában, lévén, hogy a sokat várt napon, virradatakor egy hete már a bárányhimlő kényszerített szobafogságra bennünket. Ezzel lényegében determinált volt a rajongók korlátozott száma, és hiába érkezett három csomag, öt képeslap, hiába hívták a barátok, ez mind valahogy mégis kevés lett. Sütöttünk persze remek tortát, és egész nap ünnepeltünk, mindhiába. Egy rajongó nem rajongó, több meg, ugye, nem nagyon jöhetett a karantén miatt – de mondom, belülről ismerem a helyzetet, jöhetett volna bárki, nem lett volna elég jó.

Persze próbáltam a lehető legjobban megfelelni az összes ki sem mondott elvárásnak, abszolút azt éreztem, hogy ember ennél többet nem tehetne, de nyilván ez a fogadó feléről nem érte el a „megfelelt” minősítést. Tíz körül már befelé sírtam, hogy legyen már vége a napnak. Tán mondanom sem kell, a gyerek is sírással juttatta érvényre csalódottságát. Bár érezte, hogy volt itt valami határ ezzel az elégedetlenséggel, amit nem kellett volna átlépni. Elalvás előtt annyit mondott nekem az összes öt évével a csordogáló könnyei alól, hogy

„anya, ne haragudj, én csak boldog akartam lenni”.

Hát, igen.

Azt kell, hogy mondjam, én aztán pontosan értem ezt.

Sebaj, van egy egész évünk, addig simán megtanítom neki, hogy kell élni mindennek lehet örülni. 

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/FluxFactory