–

Burgenland nekem sokáig egyenlő volt Nickelsdorffal, az első faluval, amit átszel az ember a határ után, amikor Bécsbe tart. Aztán már megálltunk Parndorfnál. Később nem álltunk meg, mert nem lehetett elviselni, és Burgenland megint csak egy tranzitzóna lett, ahol az ember sosem száll ki nézelődni, és végképp nem választja úti célnak. Hogy Burgenland mennyire szép tud lenni, különösen télen és ősszel, azt csak most tudtam meg.

Ehhez persze először ki kell lépni a civilizációból, le kell térni az aszfaltról, beleindulni a dimbes-dombos tájba, a szőlőkbe, erdőkbe, és rálépni a legalább olyan bársonyos zöld gyepre, mint amilyet Angliában látsz. Mi, mondjuk, először a Pornóapáti táblánál álltunk meg egy szelfire, mert nem tudtunk neki ellenállni (szegény helyiek, hogy unhatják!) – ott még síkságnak tűnt a vidék. Tíz kilométerrel odébb, a határ túloldalán viszont már elkezdett hepehupásodni, majd a buckák dombokká terebélyesedtek, azokon meg szőlőtőkék sorakoztak, és akkor kiszálltunk, mert éreztük, hogy ezt a tájat mélyen magunkba kell szívnunk. 

Olyan csönd volt, olyan felséges nyugalom, hogy csak a mi hangunk hallatszott az egész faluban – mert hiszen még csak két-három órája kezdtük a beszélgetést.

Almát loptunk egy útszéli fáról, és bámultuk a hosszan elterülő szőlőket, amik – mint megtudtuk – kékfrankosok, olaszrizlingek és fehér burgundik többnyire, mert ezek a környék specialitásai. A Gebietsvinothek Eisenbergben aztán meg is kóstoltuk őket, de csak egy-két korty erejéig, mert utána vissza kellett ülnünk a kocsiba, hogy elhajtsunk a szállásunkig. 

De a borászatban sem találkoztunk emberekkel. A borturisták errefelé különben sem Magyarországról, hanem inkább Ausztria más vidékeiről érkeznek. Sosem tömegben, de egész évben szép egyenletesen, talán éppen azért, mert aki a burgenlandi borokra kíváncsi, szereti mellé a harapni való levegőt és a környék csendjét is megkóstolni. Mindenesetre még a félórányi autóútra lévő stegersbachi Allegria Resortban is maradt ez a kulturált, visszafogott hangulat – pont, ahogy a szálloda tövében elterülő golfpályához illik –, úgyhogy az első napunk teljes mértékben a városi pörgésből és stresszből való kiszakadás jegyében telt. Csak ámultunk, hogy milyen szép helyre csöppentünk.

Másnap a güssingi várat céloztuk be magunknak – na, ott már csak magyar szót lehetett hallani, egymás után jöttek a csoportok. Mi viszont olyan kivételezett helyzetben voltunk, hogy maga a vár igazgatója, Gilbert Lang vezetett körbe bennünket, aki szívvel-lélekkel osztja meg a tudását bárkivel, ahogy később tapasztaltuk. Az önkéntes idegenvezetés mellett pedig esküvőket celebrál a helyszínen (évente legalább negyvenet), gyerekprogramokat szervez (lovagi napokat, amikor nemcsak vívhatnak a kicsik, de lakomázhatnak is kézzel), művészeti fesztivált rendez (amihez szabadtéri színpadot állíttatott fel), kiállításokat fogad be (ottjártunkkor épp helyi fotóművészek munkáiból), ügyeket támogat (például októberi estéken rózsaszín fénybe borítja a várat, kiállva a mellrák elleni küzdelem mellett), és folyamatosan azon agyal, hogyan tehetné még izgalmasabbá ezt a műemléket, aminek már így is az a mottója, hogy „A vár él”. 

Gilbert Langgal a várban

De Gilbert Lang lehengerlő aktivitása és mesélőkedve mellett legalább ilyen mély benyomást tett ránk a vár történelméből rendezett tárlat is, ami javarészt a Batthyány család sorsáról és életmódjáról regélt, hiszen a legtovább ők éltek itt, és a ma is Güssingben élő leszármazottaik ajánlották fel a városnak az üzemeltetés jogát.

A várak gyakran ridegek és lélektelenek ugyan, nehéz az egykor pezsgő életet beléjük képzelni, de Güssing egyértelműen kivétel ez alól. Termei roskadoznak a tárgyi emlékektől, így egy olyan régiségmániás, mint én, legalább fél napot el tud tölteni bennük. 

Az eredeti bútorok, berendezési tárgyak, festmények, fegyverek, pénzérmék és öntöttvas ajtók mellett számos sztorit is kapunk magyarázatul, például azt, hogy az egyik asztal rejtekéből hogyan bukkant elő egy jelentős érmegyűjtemény, amikor átszállították egy másik helyiségbe (nyilvánvalóan vésztartaléknak szánták a háborúban), vagy olvashatunk a legnagyszerűbb Batthyányakról, sőt egykor világhírű botanikusukról is, aki a várkastély kertjébe a legkülönlegesebb növényeket telepítette. Ezután 141 lépcsőfokkal feljebb megnézhettük a vártoronyból nyíló kilátást, bekukkanthattunk a vár hangulatos kápolnájába, majd Gilbert Lang egy szöcskeugrással beinvitált minket az egykori várkonyha területére is, hogy az eredeti fazekakat, üstöket és mérlegeket testközelből vizsgálhassuk – és az majdnem olyan volt, mintha egy roxforti boszorkánykonyhába látogattunk volna.

Amikor pedig úgy éreztük, ennél több információt és látnivalót nem lehet egy szuszra befogadni, akkor beültünk a vár éttermébe, még pont megelőzve az aktuális esküvő násznépét, és olyan mennyei ebédet kaptunk (roston sült fogast cukkinivel és rákos rizottóval), amilyenre soha nem számítanál egy turistákra szakosodott nevezetességben. Nyugodtan elhihetitek Herr Langnak – ha összefuttok vele –, hogy a séfjük egy művész!

Úgy ítéltük meg Adrival, hogy ennyi művelődés után feltétlenül jár nekünk egy kis lazítás, úgyhogy Güssingből Heiligenbrunnba hajtottunk, ahol a helyi erők Uhudler Sturmfestet tartottak – ez egy ottani bornak szentelt fesztivál. Az uhudlert a környéken mindenféle formában tálalják: tisztán, de frizzante verzióban is, létezik belőle konyak, sőt használják szappanba és élelmiszerbe az ízéért és az illatáért, ugyanis ez egy olyan szőlőfajta, aminek erős eper-, sőt szamócaaromája van.

Dirndlibe öltözött nők és Lederhoséban feszítő férfiak szopogatták tehát az uhudlert egy skanzenszerű falu főutcáján, aminek időnként egy lapos lángossal ágyaztak meg.

(Náluk a lángos leginkább egy olajban sült lepényre hasonlít.)

A heiligenbrunni Uhudler Sturmfest

Ezután meg úgy éreztük, joggal tartunk igényt egy kiadós masszázsra az új szállodánkban (a Bad Tatzmannsdorf-i Avita Resortban), ahol természetesen magyar gyúrók kezei közé kerültünk, de míg Adri olthatatlan kíváncsisága és újságírói vénája még ebből a helyzetből is egy életútinterjút hozott ki (a külföldön boldoguló magyarok jellemző tapasztalataival), én azonnal átadtam magam a masszázságy hipnotikus süppedésének.

Utolsó napra hagytuk a vásárlós programot, mert érett, fegyelmezett nő nem herdálja el a pénzét mindjárt az utazás elején (végképp nem lakásfelújítás közben), úgyhogy tiszta lelkiismerettel, de némileg már felajzva érkeztünk Kohfidisch kastélyának Kramuri nevezetű kézművesvásárába – ahogy illik, „vásárnap”. Jelentem, nem is tértünk haza üres kézzel, de előbb még nagyokat csodálkoztunk azon, hogy az osztrákok még zsibongani is elegánsan tudnak, mert náluk a piacból is nyugalom és elégedettség árad. Igaz, ehhez sokat hozzáadott a kastélykert fenséges szépsége és az épület előkelő lepukkantsága.

A tervünk az volt, hogy megvárjuk itt, míg végre újra éhesek leszünk (mert a hotel bőséges svédasztalán jelentős pusztítást vittünk véghez), és valamelyik lacikonyhán újra megtömjük a bendőnket, olyan ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben, de végül csak egy újabb pohár helyi bor lett belőle, mert a nap gyönyörűen sütött, látnivaló egy helyben ülve is végtelen akadt, az idő meg úgy lelassult, hogy felállni sem volt már kedvünk.

A legjobb elfoglaltságnak így a szelfigyártás bizonyult, meg az osztrákok vegzálása közös fotóért, hogy valamicske a háttérből is látsszon. 

Na jó, igyekszem megkerülni a lényeget, de tény, hogy egy sapkával és egy sállal is gazdagabbak lettünk, amit ráadásul pénz nélkül vásároltunk, mert az eladó – a nyugati bizalomra építve – elhitte, hogy majd otthonról elutaljuk neki az árát. És persze igaza is lett, csak ilyet nálunk nemigen tapasztalni, úgyhogy külön élményt jelentett. A királyi többes meg igazából csak rám vonatkozik, mert Adrit nem tudtam rábeszélni egy vadászkalapra, hiába állt tökéletesen neki – kősziklaként állt ellen a kísértésnek, egy igazi jellem. 

Mire úgy éreztük, hogy búcsút tudunk inteni ennyi szépségnek, és lacikonyha helyett inkább valami komoly gasztrokalandra adjuk a fejünket, már legalább fél három volt, mire pedig megérkeztünk Dél-Burgenland egyik legmenőbb éttermébe, a szőlőtőkék közé rejtett Wachter Wiesler Ratschenbe, addigra három óra is, így sajnos már bezárt a konyha. Pedig az épület ízlésvilágából és vendégseregéből ítélve kimagasló minőségű kulináris élményről maradtunk le – sebaj, legközelebb bepótoljuk.

Levezetésként még megmártóztunk a szállodánk medencéiben: részben kint, a ragyogó napsütésben, részben pedig bent, ahol mozizni is lehet fürdőzés közben: egy természetfilm képein andalodhattunk el. Ilyet se láttam még, pedig ahol csak megfordulok, felkeresek egy mozit – ennek egész különleges hangulata volt. (Jó, mert nem is mozi. De moziélmény!) Nehéz szívvel váltunk meg ennyi kényeztetéstől, de legalább élményektől jóllakottan. Pihentünk is, kulturálódtunk is, természetben is jártunk megkóstoltunk sok finomságot és felfrissítettük a testünket – legfőképpen pedig egymásra figyeltünk, együtt voltunk. Mindenkinek csak kívánni tudom.

Gyárfás Dorka

A képek a szerző tulajdonában vannak