Trónok harca, művészet és whisky… mindenbe belekóstoltunk Skóciában

–

Első nap

A négy és fél órás vonatút meglepően gyorsan elröppent. A Birmingham körüli iparvidéken keresztülhaladva édesdeden szundikáltunk, hogy aztán élénken csodálhassuk Skócia üdítően zöld dombságait. Edinburgh nem nagy, és minden látnivaló egy röpke sétára van az állomástól, így a vonatról leszállva máris nyakunkba vettük a várost. Tudtuk, hosszú a listánk, és kevés az időnk.

Először a Skót Nemzeti Galériába mentünk, ami jelenleg felújítás alatt áll, és csak pár kis termet hagytak nyitva a látogatók előtt. Szerencsére így is rengeteg nagy festő alkotását láthattuk. „Ez Tiziano” – mutattam – „Velencéből… Titian” – mondtam angolul is a reálos barátnőim értetlen arcára nézve. Rázták a fejüket. Hasonló módon próbálkoztam Rembrandt önarcképénél, Degas balerináinál és Gainsborough tájképeinél, de semmi. Aztán feladtam, és csak annyit mondtam nekik, hogy érezzék megtisztelve magukat, amiért a világ legnagyobb festőinek munkáit láthatják.

Skóciában a múzeumok és galériák nagy része ingyenesen látogatható, ami azért is szerencsés, mert így amikor az „instázható” mémek készítésébe is beleuntunk, nyugodt szívvel távoztunk a következő állomás felé.

Az állomás mellett kiszúrtunk egy hosszú, keskeny lépcsősort, amin felbaktatva a híres Edinburgh kastély előtti utcába jutottunk. Először a St. Giles katedrálisba mentünk be, ahol a skóciai királyokat és királynőket koronázták valaha, ahogy arra az épület tetején lévő korona alakú kupola is utal. Azután egyenesen a kastély felé vettük az irányt.

A skót főváros várkastélya nagyon régen épült, nagy valószínűség szerint a XII. században, azóta állja a történelem viharát. A vulkanikus dombságon azonban már Krisztus előtt a IX. században is éltek emberek. Maga az építmény nem olyan különleges, az én szívem csücskéhez, a Warwick kastélyhoz nem is hasonlítható, de a történelme és legendái bámulatba ejtők.

„Ha hiszitek, ha nem” – kezdtem a kis csapat felvilágosítását – „itt is találtam egy magyar hercegnőt”.

Nevetve forgatta a szemét a két indiai lány, nem ez volt az első alkalom, hogy bebizonyítottam: magyarok mindenhol voltak, vannak és lesznek. „Mondjatok egy híres személyt, és megmondom, hogy Magyarországról származik, vagy valakije magyar, esetleg valamilyen kapcsolatban áll az aprócska országommal!” – szoktuk játszani. (Általában telibe találok, mert mindenki hollywoodi hírességre vagy világmegváltó tudósra gondol, és mindkét esetben jók az esélyeim.)

Az Edinburgh-i várban azonban sem színésznő, sem tudós nem állt kapcsolatban Magyarországgal, hanem Skóciai Szent Margit hercegnő. Margit 1045-ben született Magyarországon, Száműzött Eduárd leányaként. II. Knut dán király a XI. század elején lerohanta Angliát, és a mai Európába száműzte Eduárdot, aki Magyarországon kötött ki. Itt feleségül vette Árpád-házi Ágotát, és három gyermekük született. A család később visszatérhetett Skóciába, ahol Margit feleségül ment III. Malcolm skót királyhoz.

Királynéként Margit az igaz keresztény tanítást követve pártfogolta a szegényeket és az elesetteket. Okosan és higgadtan vett részt a politikában, nyugodt természetével gyakran csillapította a skót király hirtelen indulatait és tanácsaival méltó partnere volt Malcolmnak.

Hamarosan „Skócia Gyöngyeként” kezdték emlegetni az igazságos és jó királynét, aki később az ideális keresztény uralkodónő tökéletes szimbólumává vált: szerető anya, bölcs és erényes feleség, és „modern” gondolkodású, előrelátó vezető. 1093-ban halt meg, napokkal azután, hogy férje halálhírét megkapta. Fia kápolnát emeltetett a tiszteletére, amely a mai napig áll, és egész Skócia legöregebb építménye. 1250-ben kanonizálta IV. Innocent pápa. Olyan mélyen tisztelt szent volt, hogy 1560-ban Stuart Mária magához vette épen maradt fejét, hogy az vigyázzon rá a gyermekszülésnél. Elég morbid, de bizonyítja, milyen misztikusan tisztelte Margitot.

Nagy-Britannia történelme nagy részben a skót, walesi, ír és angol háborúskodások, valamint a protestáns-katolikus vallásháborúk története. Mindkét esetben a sötét ármány és kreatív brutalitás jellemezte az emberek tetteit. Nem meglepő tehát, hogy a közkedvelt Trónok Harca könyv- és filmsorozat írói nagyban merítettek ihletet ezekből a történetekből.

A sorozat egyik legbrutálisabb jelenete, a Vörös Esküvő epizód záróakkordja egy 1440-ben az Edinburgh-i várban megesett vacsorán alapul.

Skóciában ősrégi nemesi családok befolyásolták a közéletet. Az egyik közülük a Douglas-klán volt, amely a XV. századra olyan hatalomra tett szert, amely már veszélyeztette az akkori királyi dinasztiát is. Sir William Crichton meghívta a tizenhat éves William Douglas grófot és öccsét az Edinburgh-i kastélyba. A vacsora alatt egy fekete bika fejét is felszolgálták, ami a halál szimbólumaként azonnal baljós jelnek számított. Ezután a két testvért kihurcolták a kastély udvarára, ahol a tízéves II. James király előtt kivégezték őket. A Douglas-klán azonban bosszút állt, megostromolta a várat, amit végül Sir Crichtonnak fel kellett adnia. Így a brutális mészárlás ellenére is a Douglas család lett a legerősebb Skóciában, később a Stuart uralkodók mögött is ők mozgatták a szálakat.

Második nap

Másnap korán keltünk, és reggeli után célba vettük Edinburgh legszebb túrázós helyszínét, az Arthur’s Seat nevezetű dombságot. Eleinte csöndben csodáltuk a kilátást, igyekeztünk feltöltődni a vizsgák és az esszéírás okozta stressz után. Mélyen magunkba szívtuk a friss levegőt, és élveztük, hogy szinte porszemek vagyunk a természet alkotásaival szemben. A városban oly tragikusnak tűnő problémáink is mind jelentéktelennek tűntek a domb tetején.

Aztán persze nem bírtam tovább a hallgatást, mert itt is volt egy jó kis történet.

A legősibb legenda szerint Edinburgh területén egykor egy hatalmas sárkány tartotta sakkban a lakosokat. Süvített az égen, tüzet hányt, és megevett mindent, amit a városban talált.

Egyszer aztán úgy megtömte a hasát, hogy ellustult, lelassult, míg végül leszállt a város mellett, és mély álomba zuhant. Olyan mély álomba esett, hogy azóta is alszik, mozdulatlanul, kővé dermedve, míg turisták százai másznak fel kérges gerincén, hogy körbetekintsenek a lábuk előtt heverő titokzatos városon, és elrévedjenek a horizonton hullámzó tenger kékségében. Bár a dombság bizonyos szögből nézve valóban egy hatalmas alvó szörnyetegre emlékeztet, a mesét talán csak azért találták ki, hogy felhívják a gyerekek figyelmét a torkossággal járó veszélyekre.

A másik legenda szerint Arthur’s Seat a legendás Camelot helyszíne volt, ahol Arthur király és a Kerekasztal Lovagjai uralkodtak. Ez a történet megmagyarázná a helység nevét. Már ha valóban Arthur’s Seatnek nevezték mindig, és nem csak egy fordítási fiaskó következtében, ahogy William Maitland történész állítja. Szerinte a dombot Àrd-na-Said’-nak hívták, ami kelta nyelven „Nyilak dombságát” jelenti. Ez a név változott kiejtésben az idők során és alakult Arthur’s Seatté, ami rendesen összezavarta a helyszínhez fűződő mondákat.

A második napot a skót éjszakai élet felfedezésével zártuk. Vacsora után egy skót bárban kóstoltunk bele a szabad skóciai életfelfogás titkába, hogy később filmbeillő módon betévedjünk egy élő koncertre az Óvárosban, és hajnalig táncoljunk egy csapat skót fiatallal, akik egyáltalán nem bánták, hogy Laaviny barátnőm a Disney rajzfilm nyomán sorra Meridának hívta mindegyiküket.

Harmadik nap

Mivel délután kettőkor már indult is vissza a vonatunk, így a whisky-túrát délelőttre kellett beiktatnunk. Először egy hordó-formájú kabinban ülve vezettek minket végig egy előadáson, ahol bemutatták a whisky készítésének lépéseit. Ezután az öt skót whisky- régióval, italaik aromájával ismerkedtünk egy illatos papír segítségével. Be kell valljam, engem a skót régiókról készült videók jobban lenyűgöztek, mint a vaníliás vagy éppen füstös illatok, és a több ezer fajta whisky látványa is inkább esztétikai élményt nyújtott, amint az arany minden árnyalatában csillogtak a lámpafényben. De a kóstolást is mindenkinek javaslom, ha whisky-rajongó, ha nem.

Skócia legnagyobb költője, Robert Burns mondta: „Whisky és a szabadság együtt járnak” – ezt pedig leginkább skót földön tapasztalhatja meg az ember.

Csernik Gréta