Az ország legrégebbi optikája: a 100 éves Emmi néni után most Erzsébet vezeti
Mintha az 1800-as évekből itt felejtették volna: Budapest V. kerületében egy látszerészet hirdeti, volt idő, amikor lovas kocsikkal érkeztek a nemesek, hogy okulárét vagy lornyont vásároljanak. Ha az ajtaján belépünk, a múltba csöppenünk, évszázados pult, évszázados fiókok fogadnak, modern és egykoron divatos szemüvegek, szemüvegkeretek bőrből, szarvasmarha szarvából, teknőspáncélból, aranyötvözetből és különféle anyagokból, a legkacifántosabb, mégis legpraktikusabb kivitelezésekben. De egy kicsit talán üres a tér – nézünk össze egybehangzó egyetértéssel a jelenlévő két látszerésszel –, mert bármennyire zsizseg is a történelemtől, hiányzik belőle a kapocs, Nemeskéri Emma néni. Budapest ikonikus szakembere, aki közel 100 évesen is a boltban dolgozott, és jelenlétével olyan könnyedén fűzte össze a múltat a jelennel, hogy a vásárló egy pillanatra elfelejtette, melyik századból érkezett a kicsi helyiségbe. Most utódja, Szepesi Erzsébet gondozza hagyatékát, a „nehéz örökséget”, ami matuzsálemi bűbájával nehezen idomítható a jelen pezsgéséhez. Bereczki Szilvia riportja.
–
„Ha jól szolgáltalak ki, mondd el mindenkinek; ha nem, akkor csak nekem” – olvasom a bejáraton az öreg tábla feliratát, és még be sem léptem, máris mosolygok. Bűbájos – fogalmazom meg magamban, majd amint meglátom a bent tevékenykedő két látszerészt a robusztus bútorok előtt, szinte érzem, ahogy megszűnik körülöttem a jelen. Talán akkor „térek vissza” egy pillanatra, amikor a látszerész mosolygósan megjegyzi, jó választás volt a szemüvegem, illik az arcformámhoz és a munkámhoz is. Ő Szepesi Erzsébet, mutatkozik be, de már át is adja a szót Emmi néninek. Bármennyire furcsán hangzik. Mert még, ha igazából nincs is jelen, és évek óta nincs közöttünk, utódja úgy eleveníti fel a történetein keresztül a bolt lelkét, Emmi nénit, hogy néhány mondat után már nem négyen, hanem öten kutakodunk az évszázados örökségben. Hogy miért?
Mert a múzeumi tárgyak ma is használatban vannak.
Erzsébet szemüvegeket vesz elő, és csak úgy pörögnek visszafele az évtizedek, évszázadok, ahogy egymás után felpróbálom a különös eszközöket.
Okulárék, ollószemüvegek, bőrből készült motorosszemüvegek, kővágó szemüvegek járnak a kezemben és az orrnyergemen, és igazán csak akkor képedek el, amikor a legnagyobb nyugalomban kijelenti, az egyiket a mendemondák szerint Madách használta, míg Az ember tragédiáját írta.
Majd kettőt lép, visszapakol az 1800-as évekbeli dobozba, és felmutat: a táblát meg, amin az Elsö Magyar Látszer-műterem felirat díszeleg, állítólag Munkácsy festette még fiatalkorában. Csak úgy borsódzik a hátam a hallottaktól, hát még akkor, amikor megtudom, hogy a Libál Optika az ország legrégebben működő látszerészete, és nagyban hozzájárult a szemüveg magyarországi elterjedéséhez, ugyanis ez volt az első vállalkozás, amely a szemüveghez szükséges lencséket és kereteket is kézi erővel állította elő.
A kisiparosi családi vállalkozást Libál Antony (vagyis Antal) alapította, aki – a városi legendák szerint – Deák Ferenc és Széchenyi István rábeszélésére hagyta el a szülőföldjét, Morvaországot, hogy 1846-ban áttelepüljön Pestre, akkor már önálló optikusmesterként. De mivel kiemelkedő körzőkészítő mester hírében is állt, elsőként azzal kezdett teret hódítani, és az építészek szívélyesen fogadták a szakértelmét, hiszen éppen ebben az időszakban fejlődött várossá Pest, így Ybl Miklós vagy Pollack Mihály is megfordult nála. A reformkorban még a honvédségnek is felajánlotta szolgálatait, akkoriban katonai látcsöveket készített például.
Az optikát 1850-ben nyitotta meg, a családi dokumentumok arról tanúskodnak, hogy ők voltak az elsők, akik orvosi vényre készítettek szemüveget Magyarországon. Olyan híres orvosok fordultak meg náluk, mint Semmelweis Ignác, Lippay Gáspár vagy Hirschler Ignác
– meséli a jelenlegi tulajdonos, Szepesi Erzsébet, és hirtelen a körzőkből és a látcsövekből is elővesz néhányat a hüledezésemre, hiszen ritkán válik ennyire kézzelfoghatóvá a múlt.
A lány, aki tanulni és dolgozni akart
Szepesi Erzsébet elmondása szerint a Libál családban a tudás és a szakma generációról generációra öröklődött. Emmi néni Antony fiához, Lajoshoz szegődött, 1937-ben tanulóként csöppent az üzletbe, majd végigmenetelt a ranglétrán: inasként, optikusként, később résztulajdonosként dolgozott a boltban, amit 1942-től kezdve már ő vezetett, és az idők folyamán arany fokozatú látszerészmesterré vált. Az akkori Libál örökösök ugyanis nem értettek annyira a látszerészethez, mint elődeik, ezért szívesen átadták a családi vállalkozást. Erről Emmi néni az Emmi néni csodálatos élete című filmben százévesen így mesél:
„A nők azért nem csinálták, mert ez férfimunka, a férfiak meg több időt töltöttek a versenypályán, mint az üzletben.”
Sajnálom, hogy nem találkozhattam a Libál Optika lelkével, a kapoccsal a múlt és jelen között. Még szerencse, hogy életének utolsó éveiben egy dokumentumfilmet forgattak róla, így egy kicsit közelebb érezhetem magam hozzá. Éppen olyan, amilyennek gondoltam: csupa szív teremtés, aki egyszerűen örül az életnek, az embereket meg különösen tiszteli. A filmből kiderül, hogy az élete sosem volt könnyű, ezzel magyarázza, hogy végül nem vállalt gyereket, ugyanis abban az időszakban született, amikor „az első világháborút, a Tanácsköztársaság nehézségeit és Trianont nyögő Magyarországon gyerekek ezrei tengődtek nyomorban”.
Ő például 1916-ban éppen akkor jött világra, amikor az otthonukba bevezették az áramot, de még így is nehéz sorsuk volt, a szülőknek már alig sikerült eltartaniuk őt, a legkisebb gyereket. Ezért Nyugat-Európába utaztatták, „hogy ne haljon éhen” – emlékezik vissza az 1920-as évek nemzetközi jótékonysági gyereknyaraltatási akciójára, amelynek keretében egy belga család fogadta be. Ebben az időszakban egyébként 22 ezer magyar kisgyerek került Belgiumba.
Míg ő külföldön töltötte a gyerekkorát, édesanyja elhunyt, így Belgiumból egy svájci leányotthonba került, és amikor onnan végre hazajöhetett Magyarországra, tizenhárom évesen azzal szembesült, hogy csupán két magyar szóra emlékszik, a testvérei számára meg inkább nyűg, semmint öröm az érkezése, mert egy újabb éhes szájjal kell osztozniuk. Újra kellett tanulnia az életét. Őszintén beszél arról is, hogy ő volt a család igazi árvája, éppen ezért minél hamarabb akart tudást és szakmát magának, hogy pénzt kereshessen, önállósulhasson. És bár volt idő, amikor festőművész akart lenni, a látszerészetet választotta, mert hitte, egy iparos gyakran többet alkot, mint a művész maga. Számára „öröm volt, hogy látást adhatott” – részletezi a dokumentumfilmben kiemelve, hogy az élete volt a pult,
„minden öröme, bánata és teljesítménye abból indult ki”.
Emmi néni a műszemek készítésében szinte felülmúlhatatlan volt. Mivel a repeszek sokak látását elvették, volt olyan munkanapja, hogy 32 üvegszemet adott el, és tanította be a hadirokkantakat a szakszerű behelyezésre, ápolásra, fertőtlenítésre.
Tudatosan választott utódot magának, az igazit kereste
2017-ben Szepesi Erzsébet átvette ugyan az akkor 101 éves tulajdonos munkáját, Emmi néni egészen 100 esztendős koráig aktívan részt vett az üzlet életében. Generációkra volt nagy hatással, nem csoda, hogy munkamorálja és csupa derű személyisége még ma is belengi a közel kétszáz éves optikát.
De vajon a munka híre elegendő ahhoz, hogy egy évszázados üzlet fennmaradjon? – teszi fel a kérdést Szepesi Erzsébet, míg a múzeumi tárgyakat elém rakosgatja, és kissé elkeseredetten megjegyzi, „nehéz örökség”, amit Emmi néni rájuk hagyott. Ő unokahúgával közösen vezeti az üzletet, családjukban is sok a látszerész.
De jómaga is idős, nem ért a közösségi médiához, és anélkül napjainkban mintha semmi sem létezne, nehezen tudnak hírt adni a tevékenységükről. Főként azért is, mert egy matuzsálem látszerészet tevékenységét kellene megmutatniuk, azt fiatalos köntösbe csomagolniuk, és nincs már Emmi nénijük, aki minden idejét a pult mögött tölti, és nincs olyan számítógépes tudásuk sem, amivel a fiatalokat is megszólíthatnák az 1800-as évekbeli miliőben tevékenykedve.
„Nagyhírű, jó szakember volt, emberileg is szerették őt a vevők” – mondja Erzsébet utalva arra, hogy Emmi néni magasra tette a mércét. Néhány vásárlója még ma is visszajár, és vannak olyan ügyfeleik is, akik a valamikori kliensek unokái. De szemvizsgálat már nem zajlik náluk, és a műhely sem működik, mert nincsenek anyagi erőforrásaik hozzá. A sokéves csiszológép azért megmaradt – fűzi hozzá az unokahúg, Muráti Tímea, kiemelve, hogy néha egy-két lencséhez még beindítják az ugyancsak matuzsálemi korú gépezetet, és már mutatja is, hogyan működik.
De „annyira megváltozott a belváros vásárlási szokása, hogy ahhoz nehéz idomulni, és kihívás fennmaradni” – panaszolják.
Pedig valamikor Kézműves utcának nevezték a Veres Pálné utcát, mert fodrász, ékszerész, ötvös, restaurátor, látszerész mind egymás szomszédságában dolgozott, és nemcsak kereskedelem zajlott ott, hanem egyfajta együttműködés is, de mostanra sokak munkája ellehetetlenült.
Az örökséget mégsem hagyhatják, hiszen Emmi néni tudatosan kereste az utódját, és oka volt annak, hogy őt választotta, őt érezte megfelelő utódjának. A kilencvenes években találkoztak, akkoriban Emmi néni gyakran járt át abba az optikai nagykereskedésbe, ahol Erzsébet dolgozott, és furcsamód mindig őhozzá állt sorba, sosem akart a férfi kollégákkal egyezkedni. Mivel gyakoriak voltak a találkozások, csendben figyelte, felmérte, hogy alkalmas lenne-e a Libál Optika vezetésére, és „egyszer csak megkérdezte, hogy átvenném-e az évszázados boltját” – idézi fel a jelenlegi tulajdonos kiemelve, hogy a kétezres évektől délutánonként már együtt dolgoztak, aztán ahogy telt az idő, egyre hosszabbodtak az együtt töltött napok is. Emmi néni biztos volt benne, hogy jól választott, folyamatosan csöpögtette át a tudását, és amikor legyengült, átadta a boltját is.
Nem lenne szíve ezt a feltétel nélküli bizalmat elárulni. Még akkor sem, ha Emmi néni már évek óta nincs közöttünk. Pedig sokan kérik az üzletet, megvásárolnák, hogy átalakítsák, modernizálják, új bútorokat hoznának, modern tevékenységet folytatnának benne, és egy közel két évszázados szellemet, a Libálok és Emmi néni lelkületét hagynák csak úgy tovaszállni, „egy tollvonással megszüntetnék” – mondja.
Persze van, aki múzeumalapításra buzdítja őket, de egy múzeumból nem lehet fenntartani a látszerészetet. Ők meg ragaszkodnak a szakmájukhoz. Egyelőre nincs sok kilátás, a bolt meg éppen fenntartja magát.
Sokan arról ismerik ma a Libál Optikát, hogy ott olyan javításokat is elvállalnak, amit máshol nem, legyen szó szemüvegszár-javításról vagy a lencse áthelyezéséről régi keretbe. Vagy arról, hogy képesek elegyíteni a múltat a jelennel, divatos és jó márkájú szemüvegkereteket csempésznek az aggastyán darabok közé. És filmforgatáshoz is szívesen kölcsönöznek múltidéző darabokat. Közben folyamatosan tüsténkednek, mert mostanra a látszerészek munkája átalakult: ma már jókora emberismeretet feltételez, amit korábban talán csak Emmi néni tudott, de ez akkoriban egyfajta zsigeri tudás volt.
Ahhoz, hogy kiválasszák a megfelelő lencsét, egy beszélgetéssel kezdenek: az ügyfél foglalkozásáról, tevékenységéről tanácskoznak, arról, hogy mit sportol, milyen a stílusa, mi a hobbija, és a válaszoknak megfelelően ajánlanak neki keretet.
A digitalizáció hatását már Emmi néni is megtapasztalta, ő „modern inkvizíciónak” nevezte a számítógépet, és nagy szívfájdalma volt, hogy nem értett hozzá. A telefon és a pénztárgép kezelését megtanulta, és órákon át olvasgatott az újfajta technológiákról, hogy megértse, mi mit jelent – avat be Erzsébet kiemelve, hogy ezt az elhivatottságot kamatoztatják most, és a közösségi média útvesztőiben próbálnak felszínen maradni egy olyan maréknyi múlttal, ami mai szemmel minden, csak nem trendi. Hál’ istennek.
Fotók: Benkő M. Fanni / WMN