–

A diplomás targoncás

A bevezetőben szereplő Péter nem azt a célt tűzte ki maga elé, hogy mindenképpen külföldön dolgozzon. A főiskola elvégzése után itthon helyezkedett el, ám hamar elege lett belőle, hogy szinte minden reggel gyomorgörccsel megy be dolgozni. Hiába igyekezett, nem becsülték meg, mellette viszont siralmasan keveset, 70.000 forintot keresett. Nyilvánvaló volt, ha szeretne saját egzisztenciát, váltania kell. Ausztriában targoncakezelőként most viszont megkapja azt az anyagi biztonságot, amiből el tudja tartani a családját – mintegy ötszörösét annak, mintha itthon tanári pályán dolgozna. A munkakörülményeiről azt vallja, nem feltétlenül jobbak, nem fejlettebb a géppark, a szoftver vagy a szellemi tőke Ausztriában, mint egy átlag munkahelyen. A cége azért tud mégis sikeresebb lenni, mert ott van egy tőkeerős felvásárlóréteg is. A juttatások és a létbiztonság szempontjából azonban hatalmas a különbség. Hosszú távon gondolkozik rajta, hogy felújíttatja a családi örökségét, és itthon helyezkedik el, kisgyerekes apaként szeretne inkább a családjával több időt tölteni az ingázás helyett. De egyelőre nagyon sötéten látja a helyzetet. „Sok idősebb magyar kollégám nagyon megbánta, hogy a külföldi munka után hazajött. Lehet, hogy százszor is meggondolom, hazaköltözzek-e.

Az életkörülmények (a privát orvosi ellátás, szórakozás, kaja, technikai kütyük, stb) ugyan sokat javultak idehaza, ám élni ezekkel Magyarországon csak az tud, akinek van hozzá pénze.

Ausztriában viszont nem kell kuporgatni, nem kell mindig a polc előtt gondolkodni, hogy belefér-e, nem kell halogatni egy fogorvost vagy autószervizt.”

Jóga helyett a gyorsforgalmin

Viki harminckét éves közgazdász, 2013 dolgozik egy bécsi cégnél, jelenleg üzletvezetői és tréneri pozícióban dolgozik. Ehhez neki is száz kilométert kell naponta levezetnie. Jó darabig ő is itthon próbált megélni turisztikai ügyintézőként, de nem érezte azt a feladatkört elég kihívásnak, más munkát pedig itthon nem talált. Aztán egy bécsi üzletben dolgozó barátnője szólt, hogy náluk megüresedett egy részmunkaidős állás. Bár a némettudása akkor még nem volt erős, mégis bátran belevágott. Ma már büszkén elmondhatja: két éve sikeresen vezeti Ausztria legnagyobb bevásárlóközpontjának egyik üzletét. A szülei azonban változatlanul aggódnak a döntése miatt, apukája hetente négyszer elmondja, őrültség ennyit autózni, biztosan találna közelebb is munkát. Az atyai intelem első felével tulajdonképpen egyet is ért. „Sokszor eszembe jut, mi mindent csinálhatnék abban a napi két órában, amit a kocsiban töltök. Főzhetnék, jógázhatnék, olvashatnék. Cserébe viszont olyan munkahelyen van, ahova szívesen járok be, ahol ki tudok teljesedni. Boldog vagyok, szeretem a munkám, és megbecsülnek a főnökeim!”

Kulimunka háromszoros béren

A harminchét éves Hippi becenevű férfi végzettsége szerint művelődésszervező, mégis Ausztriában sofőrködik immár négy éve úgy, hogy a munkába járáshoz itthonról utazik ki mindennap, ami heti tizenöt órányi ingázást jelent. Számára nem okozott nehéz döntést a váltás. „Úgy gondoltam, ha már itthon nem tudok másként elhelyezkedni, mint egy gyári összeszerelő, akkor inkább csinálom kinn a kulimunkát háromszor ennyiért. Így tudok félretenni, utazgatni, vásárolgatni, nem csak túlélni hónapról hónapra.

Az otthoniakhoz képest sokkal keményebb a munka, a magasabb fizetést nem ajándékba adják.

Az előmeneteli lehetőségekben viszont látok különbséget, kevésbé atyámuram-atyámfia rendszerben működik, sokkal inkább a teljesítmény, illetve a nyelvtudás határozza meg. Emellett hihetetlenül erősek az érdekvédelmi szervezetek Nyugat-Európában. Nagyon hiányoznak ezek itthonról, ahol még ma is sok esetben kiskirályként viselkednek a munkaadók, hatalmaskodva, lekicsinylően állnak a munkavállalókhoz. Kihágások, szabálytalanságok esetén súlyos büntetésekre számíthatnak külföldön.”

Hippi ezzel együtt szeretne idővel itthon dolgozni, mert soknak tartja az ingázást, kiköltözni végleg pedig nem akar, mert nagyon fontos számára a barátainak és a családjának a közelsége. „Attól függetlenül, hogy anyagilag nem kifizetődő, mégiscsak itt érzem jól magam.” De hogy mikor tudna hazajönni, azzal kapcsolatban igen sötéten lát. „Sajnos a rendszerváltás óta eltelt harminc év nem hozott komoly életszínvonalbeli változásokat, pedig ez már szinte annyi idő, mint amennyi a Kádár-rendszer volt. Nem vagyok túl optimista a jövőt illetően. Valószínűleg Magyarország azon helyek egyike Európában, amely a leghitványabb politikusokat termeli ki.” 

Hét euró zsebben, tízmillió hitel a hátuk mögött

A harminckét éves közgazdász Adriennt és autógépész-mérnök végzettségű férjét a pénzügyi válság kényszerítette külföldre. „2009-ben összeköltöztünk, rezsi, albérlet, stb., ám szép lassan azt vettük észre, hogy képtelenség a havi kiadásainkat kifizetni. 2011-re vált abszolút kilátástalanná a helyzetünk, úgyhogy összepakoltuk mindenünket egy autóba és kiutaztunk.” Egy vorarlbergi szállodába helyezkedtek el mint szobalány és házmester. Ekkor mindössze hét euró volt a zsebükben, és kábé tízmillió hitel a hátuk mögött.

„Ott álltunk egy idegen országban négyszáz kilométerre bárkitől, akihez segítségért fordulhattunk volna… Elfoglaltuk a szállásunkat, összeroskadtam és csak sírtam.”

Azóta sikeresen rendezték az életüket, másfél év (!) alatt kifizették a hiteleiket, és azóta meg tudták teremteni az anyagi feltételeket a gyermekvállaláshoz is. „Sokszor mondják, hogy »nektek könnyű, mert kint dolgoztok, kint éltek«. De azt csak nagyon kevesen tudják, hogyan jutottuk el idáig. Most már el sem tudom képzelni, hogy valaha is hazaköltözzünk.”

„Sosem akartam külföldön élni”

Anna szintén közgazdászként végzett, majd hamar elhelyezkedett egy multinál, ahol tehetségének és szorgalmának köszönhetően gyorsan előrejutott. Harmincéves korára már szenior pozícióba került – ezzel párhuzamosan pedig elkezdte érezni a kiégés tüneteit. Ekkoriban ismerkedett meg egy Bécsben dolgozó fiúval, így rövid hezitálás után csatlakozott hozzá, pedig soha nem így tervezte az életét, sőt… „Ha valaki kicsit is ismer, tudja, hogy gyerekkorom óta rettegek az idegen nyelvektől. Tudom, mennyire fontosak, letettem a diplomához szükséges nyelvvizsgákat is, de az utcán legszívesebben elrohantam volna, amikor egy turista megszólított, hogy útbaigazítást kérjen. Sosem akartam külföldön élni.”

Ennek köszönhetően a kezdetek is rendkívül döcögősen alakultak. „Az első pár hónap óriási sokk volt. Úgy éreztem, egy magabiztos nőt hagytam magam mögött, és most képtelen vagyok bármit egyedül elintézni. Hiányoztak a barátaim, a megszokott útvonalaim, a pénztáros ismerős arca a sarki közértből, a trappista sajt, a Túró Rudi…” Anna a korábbi erejére és szorgalmára támaszkodva azonban elhatározta, mindenképpen túllendül a nehézségein. „A gyakorlatban az agyam automatikusan blokkolt, ha németül kellett megszólalnom. Márpedig én meg akartam tanulni németül, ezért a kereskedelemben akartam elhelyezkedni, hogy rá legyek kényszerítve a nyelvhasználatra. Egy hónapon keresztül küldözgettem az önéletrajzomat és a motivációs leveleket. A legtöbb helyről csak az automatikus visszajelzést kaptam,

ha valahova behívtak, és az interjún olvasták először az önéletrajzom, döbbenten kérdezték, »mégis mit keresek ott«.

Egy hónap keresgélés után hívtak be egy cipőüzletbe. Az üzletvezető a beszélgetés végén közölte: enyém az állás. Valahol óriási szerencsém volt, hiszen egy prémium üzletbe kerültem, kiváló helyen. Nemcsak a németet használhatom, de a rengeteg turista miatt az angolt is. Az első időszak rendkívül nehéz volt. Minden feladatot elsőre megérteni, azokat jól végezni, beilleszkedni egy csapatba, ahol a legtöbben fiatalabbak nálad és perfektül beszélnek németül… És mindemellett feldolgozni a mindennapos kudarcokat, hogy nem értem, mit kér az ügyfél, életemben nem hallottam még erről a kifejezésről, amiről beszél az egy márka vagy egy típus?!”

Azóta eltelt másfél év, és Anna nemcsak a nyelvet sajátította el tökéletesen, de kereskedelemről, az üzletvezetésről, emberek vezetéséről is sokat tanult. A váltását illető véleményekkel azonban nem tud mit kezdeni. „Sokan szinte elvárják, hogy lenézően nyilatkozzak erről a munkáról az előzőhöz képest, mint ahogy elvárásként éreztem sokáig azt is, hogy honvágyról kell beszámolnom és arról, mennyire nehéz magyarnak lenni külföldön.

Attól, hogy Bécsben élek, továbbra is magyar vagyok, szeretem Magyarországot, és nem érzem magam rossz embernek, mert egy másik országban vagyok boldog.”

Bár természetesen ő is azt állítja, hogy Bécsben sincsen kolbászból a kerítés, azt mindenképpen nagy előnynek tartja, hogy mindenütt alap a 13. és 14. havi fizetés. „Nyár elején Urlaubsgeld, novemberben pedig Weichnachtsgeld néven felcsücsül még egy havi fizetés az ember bankszámlájára.” Emellett előnyösnek tartja, hogy vasárnap csak a vendéglátóipari egységek, benzinkutak és virágboltok vannak nyitva, így neki biztosan nem kell aznap dolgoznia. És emellett is van jó pár könnyebbség.

„Ritkán látni nyugdíjas korú embert dolgozni. Az itteni nyugdíjasok többsége jól él, élvezi a nyugdíjas éveket, programokra jár és halad a világgal (legyen az divat vagy technológia). Ha egy nyugdíjas dolgozik, az azért van, mert dolgozni szeretne.”

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció