Az állam elengedte a kiszolgáltatott gyerekek kezét

–

Csendben szipogtunk

Már az első képkockáknál előkerültek a zsebkendők, amikor a Fogd a kezem című film rendezője, Simo Lakatos Barna „letette a névjegyét”, vagyis a film láthatatlan főszereplőihez, az egykori állami gondozottakhoz hasonlóan, ő is írt egy levelet arról, hogy ez a film akár róla is szólhatna, mert szintén a gyerekvédelmi rendszerben töltötte életének első négy évét. Végül neki szerencséje volt. Mert valaki megfogta a kezét, és gyerekhez, emberhez méltó életet biztosított neki.

A filmben Labovszky Tamara szociális munkás egy napját követhetjük végig, ez adja a keretet: kvázi riportfilm Tamaráról, aki immár tizenöt éve gyermekvédelmi szakemberként, vagyis gyámként dolgozik. Az ő ötlete volt, hogy elkészüljön ez a fontos filmes látlelet. Nem csupán azért, hogy mi is szembesülhessünk e szektor minden szereplőjének reménytelen helyzetével, hanem azért is, hogy elindulhasson az érdemi párbeszéd a gyerekvédelemben dolgozó szakemberek között, amit talán a döntéshozók is meghallanak. Még akkor is, ha számukra nem releváns kérdés az, hogyan kaphat kegyelmet egy olyan gyerekvédelemben dolgozó ember, akit pedofília miatt ítéltek el.

Innen már nincs lejjebb

Az amúgy is totálisan kivéreztetett gyerekvédelmi rendszernek sajnos még sokkal rosszabb lett a helyzete a kegyelmi botrányt követő látszatintézkedés után, mert az életvitel vizsgálata, amit rendeletileg kötelezővé tettek a szakemberek között, sokuknál végleg kiverte a biztosítékot.

Így még kevesebb elkötelezett dolgozó maradt a szakellátásban, és ezzel még több olyan fiatal szenved a tehetetlen gyerekvédelemben, akinek senki nem fogja a kezét.

A forráshiány, az alulfizetettség, a totálisan átláthatatlan, abszolút bürokratikus és kifejezetten bosszúálló, átpolitizálódott rendszer mára az elkötelezett, évtizedek óta a gyerekvédelemben dolgozók többségét is elüldözte az állami szektorból.

Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivista tíz éve írja egyre komorabb és komorabb hangulatú cikkeit a WMN oldalára, ezekből nemrég összeállítottam a tizedik születésnapunkra készülő cikksorozatunkhoz egy tematikus LISTÁT, érdemes átolvasni, mert sajnos a romló tendencia is abszolút tetten érhető benne.

Kapkodtuk a levegőt

Labovszky Tamara egy átlagos hétköznapját láthatjuk a filmben: ahogy kávét főz, öltözik, indul dolgozni, és közben mesél arról is, miért és hogyan született ez a film. (Fillérekből, ingyenmunkával, közadakozásból, ahogy lassan minden, ami Magyarországon még értéket közvetít.)

Tamara napjának követése közben Szigethy S. Eszter narrátor olvas föl részleteket azoknak az egykori gondozottaknak a leveleiből, akiket Tamara keresett meg pár kérdéssel: a gyerekként átélt fájdalmas élményeikről, az álmaikról és a jelenükről kérdezte őket. Eszter hangja szinte szenvtelen, nem akar érzelmeket kiváltani a nézőkből, hiszen a levelekben szereplő mondatoktól néha még a „lehellet is megszegik”. Mindegyikből árad a fájdalom, a kirekesztettség és a reménytelenség, miközben olykor álomszerűen szép, gyönyörűen fotografált jeleneteket látunk a vásznon.

Ahogy a film alkotói is írták:

„Ez a film szerelemgyerek. Szeretetből és fájdalomból született. Hiteles, mert nem ítélkezik.

[…]  A gyerekről és a gyermeklétről szól, az önfeledt fogócskáról és mosolyokról a romok között. Tamaráról szól, a kitartásról és a mindennapok tragédiái közötti folyamatos megújulásról. Erőről, gyengeségről és végtelen kiszolgáltatottságról beszél. […] Hangjáték, mert a szöveg a főszereplő. Képvers, ami egy napot mesél el, a valóságból az álmok világa felé haladva. A kettő támasztja alá egymást, erősíti fel a másikat. A gyermeki és szülői éned érinti meg. Megszólít és válaszokat vár. Mindannyiunktól.”

Tamara ars poeticája is érdemes arra, hogy idézzem, nála pontosabban senki sem mondhatná el a lényeget:

„Gyermekvédelemben dolgozó szociális munkásként hivatásomnak érzem, hogy megmutassam, milyen állapotban van ma Magyarországon a szociális szakma. Milyen rendszerbe kerülnek be azok a gyermekek, aki családjukban veszélyeztetve vannak. Ezt a szociális rendszerben élő és felnőtt gyermekeknél hitelesebben senki nem tudja elmondani nektek. Így született meg bennem a dokumentumfilm ötlete.

Felelősséggel tartozom azokért a gyermekekért, akik az állam gondoskodására vannak bízva.

Azokért, akik szerencsésen jó helyre kerültek, és azokért is, akiknek elvették a biztonságos, boldog gyermekkorát. A traumák nem tehetők semmissé. Gyermekek ezrei nőnek fel szeretet, megértés, támogatás nélkül. Ezzel kell szembenéznie a szociális szakmának és minden magyar felnőttnek, hiszen a jövőnk a gyermekekben él.”

Ez az a küzdelem, amit nem lehet föladni!

Tamara a forgatás ideje alatt, – nem kis részben a film miatt kapott támadások következtében – kilépett a munkahelyéről, de továbbra is gyerekvédelemmel foglalkozik.

Ez a film reményt ad arra, hogy végre a gyerekekről is szó esik majd, akik a bántalmazó és felelőtlen gyerekvédelmi rendszer áldozataiként tehetetlenül vergődnek a semmiben.

És talán a még megmaradt szociális szféra elkötelezettjei is bízhatnak abban, hogy érdemes küzdeniük. Ki kell állniuk az igazukért! Nem lehet tovább hallgatni a gyerekek érdekében! 

Mi pedig a film után csendben szipogunk, mélyen mardos bennünket a szekunder szégyen, ám mégsem érezzük azt, hogy tehetetlenek vagyunk, még akkor sem, ha mélyen hallgatunk, mert nagyon nehéz megszólalni utána.

Álljon itt az alkotók névsora, megérdemlik, hogy megjegyezzük a nevüket:

Producer: Labovszky Tamara, rendezte: Simo Lakatos Barna, fényképezte: Mezei Zoltán, vágó: Simo Lakatos Barna, Szigethy S. Eszter, aki a narrátor szerepét is vállalta.

A rengeteg önkéntes között ott volt Bereményi Géza, Erdős Virág és Lovasi András is. 

A filmet közösségi finanszírozásból utaztatják az országban, a legkisebb településtől a legnagyobb mozikig. A vetítések után minden alkalommal – szakmai moderátor által vezetett – interaktív találkozót tartanak a témában.

Legközelebb a budapesti Bem moziban nézhetitek meg a filmet az alkotók társaságában 2025.02.23-án, most vasárnap 16:00-kor. A további vetítések időpontját pedig megtaláljátok ITT.

Márciusban Budapesten kívül még Nógrádon, Verőcén, Szombathelyen és Zalaszántón találkozhattok velük, de akár ti is meghívhatjátok őket. Számukra ez nem munka, hanem misszió. 

Nagyon jó volna, ha az állami gondozott gyerekek ezentúl olyan emberekkel lennének körülvéve, akik inkább az álmaikat gondozzák, nem pedig további szenvedéseket okoznak nekik.

Végezetül ajánlom figyelmetekbe ezt a Magyar Narancsban megjelent hosszú interjút, ami az alkotókkal készült, nagyon sok részlet kiderül belőle a filmről és a gyerekvédelem anomáliáiról is, csak egyetlen mondatot idézek belőle: 

„Egy finom hangvételű filmet készítettünk. Próbáltuk a saját dühünket visszafojtani, mert másképp nem ment volna át az üzenet. A legfontosabb, hogy ez a segélykiáltás hallatszódjon – hogy meghallgattassanak azok, akiknek nincs szava.”

Both Gabi