Megtaláltuk Dorka házát, amely agyoncsapta a gonosz boszorkányt és egyéb kalandok: hétvégénk Burgenlandban

–

Mondjuk, börtönben még nem voltunk, csak újságíróként, de egy háromnapos összezártság után hazafelé tartva is volt még (bőven) mit kitárgyalnunk, annak ellenére, hogy amúgy minden hétköznap együtt töltünk minimum öt órát másfél éve, beleértve az ebédszüneteket. Ugyanis kollégák vagyunk a WMN-nél.

Most pedig útitársak is lettünk, mert kiruccantunk Burgenlandba egy hosszú hétvégére.

Imádok amúgy nőkkel utazni, életem legjobb kirándulásai között tartom számon azokat, amelyeket a lányommal túráztunk végig, nyaralni is szoktunk kettesben, és a húgommal, anyukámmal is nagyon jól tudjuk érezni magunkat együtt. Barátnős kiruccanáson is voltam már párszor, nem emlékszem olyanra, hogy rosszul sült volna el a kaland. Persze szó sincs arról, hogy férfiakkal ne kalandoznék, az is szuper, csak velük egészen más csavarogni.

Jelenlegi élethelyzetemben (anyaság extrákkal), megmondom őszintén, nőtársaságban tudok leginkább lazítani. 

Már maga az elindulás is sokkal egyszerűbb. Például azért, mert nem három főre csomagolok fél napon át, nem kell a komplett házat-kertet előkészíteni arra, hogy senki sem lesz otthon pár napig (kutyánk és macskáink vannak, tehát az ő felügyeletük is megoldásra vár), nem kell a család minden tagja helyett átgondolnom, mire lesz szükség az úton, milyen felszereltséggel kell bírnia a szállásnak, hogy ki-ki komfortosan érezze magát, és kinek milyen program lenne kedvére való.

Egyszerűen csak bedobálok öt perc alatt pár cuccot egy bőröndbe, a párnámat, mert anélkül sehova sem megyek, és a cigánykártyát, mert kivetni jó móka lesz este, aztán illa berek, nádak erek.

Pont így volt most ez Dorkával, akivel először utaztunk kettesben, ami amúgy lutri, de most nem volt az, mivel annak ellenére, hogy rengeteget időt töltünk együtt egy olykor nem éppen feszültségmentes tevékenységet folytatva (online lapszerkesztés), még mindig jóban vagyunk, és már nem fél szavakból, hanem szemvillanásokból is értjük egymást.

Úgyhogy nem azért izgultunk az utazás előtt, hogy vajon jól érezzük-e majd magunkat, inkább az úti láz kapott el minket: de jó, szabadság, végre!!!

A meghívásunk a határ menti osztrák tartományba, Burgenlandba szólt, és az eddigi legszebb idei őszi hétvégén indultunk útnak Dorka autójával, úgyhogy ragyogó napsütésben érkeztünk meg első állomásunkra, Eisenberg an der Pinkába, ahol nagyon finom borokat kóstolgathat az ember – ha nem vezet. Úgyhogy mi hintáztunk és csúszdáztunk inkább.

Azért az vicces, hogy két anya végre kiszabadul otthonról, és az első útjuk egy játszótérre vezet – igaz, tulajdonképpen érthető: végre nem kellett osztozni senkivel a nagy tányérhintán, amelyen ringatózva olyan jól lehet bambulni az eget, éjjel meg a csillagokat. És most, mivel egy lélek sem volt ott rajtunk kívül, nem nyafogtak sértődött kisgyerekek a szüleiknek, „hogy nézd, apa, a néni elfoglalta a hintát”, na, szuper.

Ez a nap a játék jegyében telt amúgy: a csodaszép pincesoron kóboroltunk, kertekbe lógtunk be, almafát dézsmáltunk, fűben heverésztünk, majd megtaláltuk Dorka házát az Ózból, amely, miután ledobta a hurrikán, agyoncsapott egy gonosz boszorkányt. Íme, a ház, ugye, nincs vita, hogy ez az?

Az a jó, hogy mind a ketten szeretünk annyit mászkálni, hogy leszakadjon rólunk a cipő, úgyhogy nem volt nyávogás (!!!!!) a három közös nap alatt: mentünk és mentünk és mentünk. Voltunk faluban és erdőben, várban és vásárban, még egy jókora golfpályát is megkerültünk Stegersbachban, ahol – mert golfozni sajnos nem tudunk – Dorka balettozott egyet. Íme:

Szerencsére a fürdőket mind a ketten nagyon szeretjük, és ezen a téren is idilli volt a helyszín: az első éjszakát a Reiters Allegria Resortban Stegersbachban töltöttük, a másodikat pedig az Avita Resortban Bad Tatzmannsdorfban. Mind a kettőt jó szívvel ajánlom családdal utazóknak is. 

Mind a két szállodában úgy tapasztaltam, a négy csillag (és a superior címke) a szolgáltatások terén többet jelent (minőségibb reggelit, több és nagyobb medencét, kisebb zsúfoltságot), mint a hazai hasonló kategóriás szállodáknál, igaz, többet is kell fizetni egy-egy éjszakáért, úgy számoltam, nagyjából negyven százalékkal, ha átszámoljuk forintba a költségeket. 

A kinti szállodákban sok magyar dolgozik, második szállásunkon például a tizenkét masszőrből nyolc a honfitársunk, de olyan pincérrel és recepcióssal is találkoztunk, aki fülig érő mosollyal szólt hozzánk az anyanyelvünkön. Igazából ebben semmi meglepő nem volt, hiszen közel nagyon a határ, a dombok mögött, bármerre jártunk, mindig ott volt Kőszeg vagy Szombathely valahol nem túl messze. Sok munkavállaló ingázik, nem is költözik át Ausztriába, valószínűleg nem közlekedik időben többet így sem, mint, mondjuk, én, míg Budapest egyik feléből, ahol lakom, a másikba érek, ahol dolgozom.   

Nyugalom, csend, bájos rendezettség, művelt kertek, földek, birtokok: Burgenlandban pihen az ember, lelassul, jól alszik (pláne, ha vakációzik, és sokat sétál a jó levegőn, ahogy mi tettük).

„Csak óvatosan, lányok, ne halljak ám rosszat rólatok” – somolygott indulás előtt a szerkesztőségben Gáspár kollégánk – hát, jelentem, Burgenland nem az a hely, ahol tivornyázni támad kedve az embernek, legalábbis nekünk nem támadt, pedig amúgy szeretünk mulatni mind a ketten. A bioritmusunk azonban tökéletes szinkronban diktálta ugyanazt az ütemet: mászkálás, ücsörgés különféle fák alatt, láblógatás, bámészkodás, meleg vízben ázás, némi gőzfürdőzés, masszázs és eszegetés… és eszegetés. Eszméletlen jókat ettünk, és bár természetesen nem hagytuk ki a hagyományos befutókat: az apfelstrudelt és a mindenféle pazar pékárut és szalámit és sajtot, a Güssing várában evett halas-rákos rizottó volt a legfinomabb étel, amit három nap alatt kóstoltunk (elég nagy volt a merítés amúgy, nyilván nem diétázni mentünk). A második helyezett pedig a szálloda spájában, fürdőköpenyben bedobott laza, tíz eurós tejszínes tészta volt rákkal – ahogy Dorka meg is jegyezte, Ausztriában kell rákot enni, mert sehol másutt nem tesznek feltétként vagy tizenöt-húsz illatos garnélát egy-egy tésztaételre: igazán nagyvonalúak.

A kulturális rácsodálkozásainkról majd Dorka mesél, én még annyit mondanék végezetül, hogy mi volt nekem a legnagyobb élmény a közös kiránduláson.

Nos, az, hogy egy csomó történettel lettem gazdagabb, részben az utazásnak, még inkább Dorkának köszönhetően. Rég volt módom ennyit beszélgetni valakivel, úgy, hogy nem szakít minket félbe se telefon, se kötelesség, se a saját felpörgött, tennivalóktól görcsölő türelmetlenségünk. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik. Ez a fajta mélység. Ez a fajta szabadság.  

Kurucz Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak