–

A szeptember idén is – mint évek óta már – augusztus közepén kezdődött.

Én ugyan hajlamos lennék kitolni a nagy visszarendeződés időpontját, de az anyatársak nem hagyják: jönnek a listák Viberen, iskolai csoportban, mi mindent kellene beszerezni az új tanévre.

Nem emlékszem, hogy a mi gyerekkorunkban anyáink ilyen izgatottak lettek volna, talán mert nem volt módjuk felpörgetni egymást.

Ezektől a feladatlistáktól augusztusban, a rendes évi szabadságolás idején én mindig ideges leszek.

Valószínű azért, mert már előre tudom, mi vár ránk. Milyen lesz egy szünidőt gyászoló, zabolátlan bakfissal kurkászni a papírboltokban. Amúgy mind a ketten imádjuk a szép színes papírárut, a filceket, ceruzákat, csodanoteszeket, csak hát kibogarászni, hogy melyik órára milyen eszközök kellenek, és aztán leharcolt anyukák és az enyémhez hasonlóan lelkes gyerekfalkák közt vadászni egy-egy utolsó félfamentes rajzlapcsomagra vagy papír szögmérőre, nem igazán tartozik a kedves aktusaink közé.

És ez még csak az előjáték, ugye

Bár mindig van egy listám, így tudom, mi mindent kell beszerezni ahhoz, hogy gördülékeny legyen az iskolakezdés – de rég rájöttem, hogy próbálkozni lehet, ám a kelléktár úgyis csonka marad.

Csak menet közben derül majd ki, hogy mégis kicsi a tornacipő, ami egy hete még jó volt. A tolltartóba meg, bár szép, nem férnek bele a kedvenc tollak. A kulacs talán repedt. És el is veszik a második napon. A fehér blúz hosszra jó, csak hát szűk lett május óta, hála a pubertásnak – nem baj, legalább nem kell kivasalni. A beszerzett füzetszett pedig csak nagy vonalakban felel meg az elvárásoknak: nem volt még olyan év, hogy ne kunyeráltam volna egy kétségbeesett szeptemberi éjszakán a szülők Facebook-csoportjában egy nagyalakú kockást vagy margó nélküli nagyalakú simát, ami másnapra mindenképpen (MINDENKÉPPEN!) kellett. Annak ellenére kopogtatnom kellett idén is, hogy gyakorlatilag minden délután beugrottunk pótvásárolni valamit az áruházba.

Bosszankodni már nem is marad energiája az embernek szeptemberben, a hatórás kelés garantálja, hogy csak azon dühöngjön, amin muszáj.

Soha senki nem fog tudni meggyőzni arról, hogy bárkinek is jó a nyolcórás kezdés (legfeljebb a munkáltatóknak) ami, ugye, a gyakorlatban azt jelenti, hogy 7.45-ig be kell érni a suliba.

A mi családunknak ez maga az agyhalál. Hála istennek jól alszunk, illetve aludnánk, ha lehetne. A tinilány különösen, nyáron olykor tizenegyig húzta, ehhez képest kellett mintegy négy órával visszaállítani a belső óráját szeptember 1-én – az enyémet „csak” kettővel –, mit mondjak, nem volt egyszerű.

Talán ez az állandó félkóma az oka annak, hogy szeptember huszadika táján a környezetemben lévő gyerekek mind lebetegedtek. Nálunk ez menetrendszerű… mit nekünk a januári influenza vagy a nyári gyomorrontás – a családot rendre a szeptemberi torokgyulladás gyűri le.

Kivéve engem, én ugyanis a szülőiktől szoktam ez idő tájt kifeküdni, bár mostanában javult a helyzet, összerázódtunk (vagy már végleg kiábrándultunk egymásból, nem tudom), csitult a vitakedv, rövidültek a gyűlések, ráadásul idén a Hello, WMN! miatt anyukámat delegáltam. A férjemet tök felesleges lett volna odaküldeni, a Marson előbb feltalálná magát, mint az SZMK-beszámolók és ebédügyek szövevényes teleregényében.

Megmondom őszintén, elképedéssel vegyes rajongással szemlélem a nagycsaládokat, ahol akár három iskoláskorú gyerekkel kell belevágni a szeptemberbe. Már csak a könyvek, füzetek bekötése se lehet piskóta – és szülőiből, tornazsákból, megpakolandó uzsonnás dobozból is három van, értelemszerűen.

Oké, belátom, nyafogok

Vágyom vissza a nyárba, amikor a hőség ellenére sokkal egyszerűbb volt az élet. És igazából nem is ez a lényeg, az egyszerűség, hanem az, hogy együtt lehettünk, jóval többet, mint most.

Hiányzik a gyerekem.

Mert a délután hattól este tízig tartó tanulás finoman szólva lehetetlenné teszi, hogy legalább az estékkel szabadon gazdálkodhassunk. Jó lenne többet együtt főzni, kutyát sétáltatni, olvasni a kanapén, megnézni egy filmet, csak úgy lenni, nem azzal nyomasztani egymást, hogy még mi mindennel kellene végezni aznap.

Őrület, hogy tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekek több órányi házi feladattal bajlódnak minden egyes nap hét iskolai tanóra abszolválása után. Így még elmélyedni sincs módjuk egyik tárgyban sem, ahogy erre már számos szakember felhívta a figyelmet, köztük Vekerdy Tamás. (Tegnapi sztori: a lányom kapott egy nagyon izgalmas feladatot földrajzból, imádta kutatni a témát, de közben még két dolgozatra kellett készülnie párhuzamosan. Ti tudnátok kreatív, alkotómunkát szívvel-lélekkel végezni így? Én nem.)

Szerintem, ha napi hét-nyolc órába nem fér bele a tananyag elsajátítása, akkor az a tanrend vagy az a módszer nem jó!

Eszem ágában sincs a pedagógusokat hibáztatni, látom, hogy a többségük mennyit dolgozik a gyerekekért, az enyémért is, és azt is látom, hogy prés alatt vannak. Beszorultak a családok és a kötelességeik közé, és mindenki csodát vár tőlük. Ennek így lehetetlen megfelelni, ezáltal pont úgy hal ki belőlük is a leleményesség, az ambíció, ahogy a tanítványaikból, ha állandóan szét vannak esve.

Remek tanárokat láttam az évek során feladni a harcot, és elhagyni a pályát. Fájt az összes hír!

Őszintén nem értem, hova és minek hajszoljuk egymást. Szülő a tanárt, tanár a szülőt, és mindenki a gyerekeket. Nem tehetnénk vajon könnyebbé egymás dolgát? A változás mindig a mélyben kezdődik.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció