Nem mondom, hogy irtóra megkönnyebbültem, amikor végre véget ért a nyár, de csak azért nem, mert rendes, lelkes ősanya vagyok, aki szeret 24/7 a gyerekei fenekében lenni, mert azóta eltelt három hét, ami újabb kihívások elé állított. Pedig milyen kis optimista voltam az évnyitó péntekén! Még pezsgővel is koccintottam a többi hasonszőrűvel, hogy megünnepeljük, a gyerekeink egész napos elfoglalása, szórakoztatása és lefárasztása a következő hónapok során központilag lesz megoldva, házon kívül. Nem kell kötegnyi bankókat beledobálnom táborok, napközbeni foglalkoztatók és egyéb költséges programok feneketlen kútjába, hogy a közös családi nyaralások büdzséjét már ne is emlegessem. Szép volt, jó volt, de már nem sokáig tudtam volna finanszírozni a dolgot, úgyhogy nagy megkönnyebbüléssel dőltem hátra a szeptemberi vénasszonyok nyarának lágy melegében. A fűtésszezon még a holdban, a légkondit viszont már nem kell bekapcsolni, fürdőruhát már nem, télikabátot még nem kell venni. Úri dolgom lesz, az egyszer biztos, egy-másfél hónapig úgy élhetek, mint hal Hevesen! Vagy Marci a vízben.

Hát, igen, ebből is látszik, mit tesz egy teljes év a lyukacsos anyai memóriával. Lehetett volna mostanra annyi rutinom, ami kissé csökkenti teljességgel indokolatlan hurráoptimizmusom lendületét... de nem volt. (Tudod: a pezsgő.) Praktikusan még el sem kezdődött a tanév, de a seggem máris kilóg a gatyából. Persze, hogyne lógna ki, amikor kezdetnek a tankönyvek mellé meg kellett vennem az összes tanszert, füzetet, radírt, filctollat, félfamentes, famentes, teljesen fás, épp csak hogy erdőt látott papírokat, tornapólót, futógatyát, hófehér zoknit, edzőcipőt (rögtön négyet, mert az edzésre is kell, meg a tornaterembe is, ahová nem, nem és nem lehet betenni kinticipős lábat, mert még kifordul az univerzum a sarkaiból), számológépet, fehér inget (mert a tavalyit aljasul már megint kinőtték. Komolyan mondom, ezek a mai fiatalok olyan szemtelenül nőnek, mint a dudva! Bezzeg az én koromban, mi szépen meghúztuk magunkat töpszliként, nehogy az égimeszelő termetünkkel megterheljük a szülői pénztárcát – legalábbis én úgy emlékszem...). Vásároltam még gavallérosan két tucat nélkülözhetetlen fittyenfittyet, két minőségi körzőt (mert a tavalyi szőrén-szálán eltűnt), spirálos, csíkos, kockás, vonalas, házi feladatos, üzenő és firka füzeteket, hogy csak néztem, miként válik az egyik, nehezen megkeresett, vízlenyomatos papíralapúm valami sokkal kacifántosabb másikká.

Hogy ennél a pontnál, amikor a pénztárnál kifizettem egy kisebb afrikai falu éves büdzséjét tanszerekre, legalább  a megkönnyebbült sóhajtás luxusával megajándékozott az ég? Ó, dehogy! Hiszen hátravan még az osztálypénz, amiről újraszavaztunk az első szülőin (és hiába igyekeztem, nem lett kevesebb idén sem), az iskolaalapba való önkéntes (muhaha) felajánlásunk, az osztályterem felújítására szánt részletfizetési lehetőség (hisztérikus kacagás a részemről), az okostábla beszerzésének és felszerelésének költségei, a hosszú szárú nadrágok és meleg pulcsik megvásárlása (hát, nem kinőtték galádul azokat is, amik pedig még milyen jók voltak tavasszal??!).

Itt már azt gondolnád, hogy végre megszánt a sors, és engedett egy kicsit a torkom szorításán, ugye? De nem! Hiszen nyilván kell a gyereknek sportolni is, így egyik nap újabb köteg bankókat nyomok a vívni járó lányom kezébe, másik nap az iskolában délután tollasozni vágyó fiam markába ugyanígy, de hátravannak még a zongora, a szolfézs és a külön angol költségei...

Én meg közben lassan, de biztosan visszarázódok a reggeli rutinba. Reggel összeállítom a gyerekek tízóraiját, amibe kerül egy szép, piros alma, egy tonhalkrémes szendvics, kölesgolyó és egy köteg pénz is. Néha a szendvicset visszahozzák. Olykor az alma félig megrágcsálva kerül elő a táska mélyéről. Csak a pénz az, amit soha többé nem látok viszont.

 

Fiala Borcsa