Nyirkos kint az utca, langyos a levegő. Nincsenek sárga falevelek, de látszik már, hogy hamarosan levetkőzik a nyárfa. Esőszag terjeng, elmúlt a nehéz nyárszag, de az orrunkban még ott van a Balaton vizének illata. Valami változik. Valami elmúlt, és elkezdődik a példás iskolarend. Mindenki visszatér a mindennapok rendszerébe. Tudjuk, mikor kell kelni, észben tartjuk, hogy nem lehet este sokáig kimaradni. Végre megint minden a helyére kerül.

Tízéves vagyok és újra iskolás. Én úgy szeretek suliba járni! A könyveim és a füzeteim gondosan becsomagolva fényes, cirádás borítóval. A címkékre gyöngybetűkkel felírva a nevem. Már csak egy hét. Ezek az utolsó akkordok a nyárból... és kezdődik az iskola. Izgatottan pakolgatom a könyveket tantárgy szerint, a füzeteket növekvő sorrendbe teszem.

Behívom apát, hogy nézze meg, mennyire ügyes vagyok. „Ezt egyedül csináltam, apa.” Mosolyog magában, látom az arcán, hogy büszke, és mennyire szeret. Megkérdezem tőle, hogy ő is szeretett-e suliba járni. Azt mondja, utálta. Nem értem, de mindegy.

Tovább rendezem a dolgaimat. A tolltartót újra kiborítom. Van benne színes, illatos radír, tudod, amelyiknek elefánt díszeleg az elején, és csak lehetetlen neonszínben gyártják. Ha kinyitom a tolltartómat, megcsapja az orromat az émelyítően illatos radírszag, de szeretem. Év végére már a táskámat is átitatja. Van hegyező és zselés toll. A zselés sokkal jobb, mint a golyós, mert könnyebb vele írni, és szebb barázdát hagy maga után. Végre megengedik, hogy tollal írjunk. Nem bírtam a ceruzákat.

Itt a festőkészlet is. Imádok rajzolni! Ha nagy leszek, festő leszek, ezt már most tudom. Vagy író. Írok egy könyvet, az a címe, hogy: Boszorkány a ködben. A borítóra én terveztem a grafikát. Univerzális vagyok, mint a Technokol-ragasztó, ami végül nem ragaszt meg semmit technikaórán, csak ráírják, de a gyártók hazudnak. A technikaórát ki nem állom, abban nem vagyok jó, meg bioszból és matekból sem. Én az irodalmat szeretem meg a nyelvtant. A betűk a barátaim.

Apának mondtam, hogy nem akarok matematikát tanulni, erre ő azt felelte, hogy „az élet nem kívánságműsor, Évafiam.” Akkor is fiamnak hív, ha rossz jegyet hozok. Úgy látszik, apánál ez bevett szokás. Ha rend van a szobámban, és virítom az ötösöket, akkor Évikézni szokott.

A suliba mindig a húgommal és a szomszédban lakó barátnőnkkel járunk. Mi megyünk elöl, a hugi meg hátul, ebből mindig veszekedés van, de néha megengedem neki, hogy ő menjen a barátnőnk mellett. Az első iskolanapon mindig süt a nap. Kicsit csípős már a reggel, de kardigánt veszünk a suliköpenyre. Az én köpenyemen pillangó is van. Mostanában egy kicsit mintha lazult volna a rendszer. Jövőre talán azt is megengedik, hogy utcai ruhában járhassunk.

Bárcsak újra iskolás lehetnék, és valóban tízéves! Megint ünneplőbe öltöztetném a szobámat és a szívemet is. Vennék cukros buktát, vagy csakis csokis csigát a büfében, és addig szürcsölném az almalevet a dobozból, amíg be nem horpadna az oldala. Suliba járni jó. Mondjuk a matekot nem bírnám ki újra, az hótziher...