Iskolát kezdeni nehéz

Valahogy ez egy éles határ mindenkiben, sőt még arra is emlékszem, hogy gyerekként is annak éltem meg, hiszen az iskola – legyen bármilyen játékos, jó, családias – mégiscsak a Nagybetűs Élet első kapuja, ahol az ember gyerekének egyedül kell megtennie az első lépéseket. Számomra szülőként talán az a legnagyobb különbség, hogy az óvodába még beszoktattuk a gyerekeinket, ott még velünk kezdett el ismerkedni a hellyel, a helyzettel, az iskolában viszont egyszerűen csak „ott kell hagyni” (remélhetőleg néhány ismerkedős esemény után) egy idegen helyen és idegen közegben. Ez mindenkinek félelmetes, a gyerekeknek és a szülőknek is, még akkor is, ha amúgy van pozitív várakozás és vágyakozás is vele kapcsolatban. 

Hiszen ki ne szorongna, amikor belép egy új munkahelyre vagy egy addig ismeretlen társaságba? Szerintem mindenki (az is, aki nem vallja be). És ki akarja, hogy a gyereke szorongjon? Nyilván senki – de ez elkerülhetetlen.

Ha pedig ez nem lenne elég, akkor jönnek a saját iskolás emlékeink, amik a legtöbb jelenlegi szülőben sok negatív élményt hagytak, és azzal is kezdenünk kell valamit. Nagyon nehéz objektíven látni, hogy ezek a sokszor fájdalmas tapasztalatok mennyire az adott kor sajátjai, mennyire szükséges építőkövei a későbbi felnőtt életnek, mennyiben elkerülhetők és mennyire hasznosak. Nyilván már az óvodában is akadtak ilyen helyzetek, de akkor még könnyebb volt a család védelmező buborékjában tartani a gyereket. Most pedig önként nyitjuk ki az ajtót, és engedjük ki rajta a kegyetlen*, farkastörvények uralta*, vad* és veszélyes* világba. Most mind megnyugodtatok, ugye? Pedig tovább is van…

Szülőként is megméretsz, és… 

…akkor jön be a képbe még az, hogy az iskolába már nemcsak két szett váltás ruhát meg egy benti cipőt kell behajítani a zsákba, hanem sokkal nagyobb az úgynevezett eszközigény. És természetesen az eszközökért te, a szülő vagy a felelős, szóval miután kimondva vagy kimondatlanul szétszorongtad magad, evidens, hogy azzal ugrasz neki a helyzetnek, hogy a te gyerekednek Minden Cucca Tökéletesen Rendben Lesz a tanévkezdésre. Aha, persze. Ez már csak azért is szinte lehetetlen, mert ez egy tanulási folyamat, amit muszáj végigjárni, és még akkor is tartogat buktatókat, ha az iskola nagyon pontos listát ad, vagy viszonylag kevés dolgot kér. De – és tudom, hogy akik éppen a vásárlás közepén vannak, nehezen hiszik el – általában nem történik semmi, ha valamit nem sikerül elsőre beszerezni. Szólnak, és javítjátok a dolgot. Ennyi.

Nekem sikerült valami szuper HB-s ceruzát beszereznem, ami gyakorlatilag alig fogott, voltak napok, amikor elfelejtettem zoknit tenni a tesicuccba (azóta a gyerekem pakolja, szóval ezzel nagyot nyertem), és majdnem egy törés kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: az üvegkulacs nem ideális egy elsősnek. Ezenkívül még vagy száz apróság nem került be a csomagba, elkeveredett, maradt itthon uzsicsomag ki tudja, hányszor… és mindig minden megoldódott. 

Soha, egyetlenegy alkalommal sem történt az, hogy a tanító néni vagy bárki a szőnyeg szélére állított, és fejmosásban részesített, hogy csináljam jobban ezt a pakolás/bevásárlás (szülőség) témát. És a gyerekemet sem.

A legtöbb dolgot a gyerekek megoldották egymás között, amit meg nem, az a tanítók vagy az éppen jelen lévő szülők segítségével rendeződött el. 

 

Azért néhány praktikus tanácsom is van: a grafitceruza, a radír és a faragó valamiért fogyóeszközök, és tesicuccból érdemes sokkal kalkulálni, ha el akarjátok kerülni a napi mosást. Mivel az óvodában a szülők tartották kézben a szekrényt, polcot, akármit, az iskolában viszont átkerült a gyerekekhez, ezért számoljatok meglepő ruhaeltűnésekkel. Elpárolognak. Komolyan.

Ebből is látszik, hogy a holmik felelőssége nagyon-nagyon lassan, de biztosan átkerül a szülőkről a gyerekekre.

Szóval azok a félelmek, amikor azt hiszed, hogy majd könnyűnek találtatsz, mert nincs rendben ez meg az, valójában csak a te fejedben léteznek. Éppen ezért kár ezzel a szorongással elfedni a másikat, mert így csak egyre több lesz.

Jó, de mit kezdjünk az eredeti szorongással? (Bölcsek köve nélküli tanácsok)

Fontos elmondani, hogy nem vagyok szakember, sőt igazán profi vagy hétpróbás iskolás szülő sem, hiszen a gyerekem most kezdi a másodikat, úgyhogy ehhez mérten kezeljétek a tanácsaimat és tapasztalataimat.

Minden szorongásnál ad egy kis felszabadulást, ha ki merjünk mondani, hogy szorongunk. És a gyerekekkel is tök jó megbeszélni, hogy szabad izgulni, szabad aggódni (ezek talán finomabb szavak, mint a szorongás). 

Persze ennél azért több témát szolgáltat a kezdet, úgyhogy ha van rá idő és lehetőség, akkor tök jó felidézni a pozitív emlékeket a saját iskolás élményeink közül, akár fotókkal megtámogatva, hogy a gyerekek számára kézzelfoghatóbb legyen. A negatívakat úgyis már rég tízszer végigpörgettük magunkban. És nyilván azokat sem kell elhallgatni, de jó lenne, ha a saját fókuszunk is eltolódna egy kicsit. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És – tudom, hogy ez a világ közhelye – tök jó lenne, ha találnánk rá időt és lehetőséget, és kicsit arra használnánk az iskolakezdés előtti utolsó napokat, amiket az iskola mellett nem tudunk megvalósítani. Szerintem ebből az első és legfontosabb a sokáig alvás, ami most még pár napig elérhető mindenkinek, aki szereti. (Meg akinek nincs magától hajnalban kelő gyereke.)

És akkor álljon itt a lányaim iskolával és tanítással kapcsolatos életbölcsessége, amit a tavalyi homeschooling ideje alatt fogalmaztak meg:

N. (öt és fél éves): „A szülőknek az a dolga, hogy vigyázzanak a gyerekükre, egészségben tartsák, és figyeljenek, hogy ne egyen túl sok csokit.”

L. (hétéves): „Igen, nekik nem az a dolguk, hogy mindenféle hasznos dologra megtanítsák a gyerekeket, az az iskola dolga, nekik meg csak szeretni kell.”

Szóval, csak szeretnünk kell, meg figyelni a csokira, látjátok, milyen egyszerű?! 

Tóth Flóra

* Mármint ezeket csak a nagyon aggodalmas pillanataimban gondolom a világról, alapvetően nem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Group4 Studio