–

2010. áprilisa

Álmomban Trungel Misit kergetem a Rám-szakadékban. Megígérem neki, ha elkapom, megverem. Pedagógiai szempontból megkérdőjelezhető a tervem, de Misu egyre fékezhetetlenebb. Felmászik minden veszélyes szirtre, fél lábát a semmibe himbálja, a másikat keményen megveti, vékony, mint egy tücsöké, és közben kappanhangon kurjongat felém. Lábon hordok ki néhány infarktust, mi van, ha leesik, mit mondok az anyjának, hogy visszük ki innen, rémképek tolulnak elém, számra meg a fenyegetés: ha elkapom, megverem. Indulok utána, komolyan is gondolom. A többiek hurráznak, tapsolnak, ilyen még nem volt, az ofő megveri Trungelt az osztálykiránduláson.

Tapsuk ritmusára fájdalom dübög bennem, nem is tudom, pontosan honnan jön, ki akar szakadni a gátam, erre ébredek. De már csúszok is vissza az álomba, dobognak a lépteim, Misu zergeléptekkel suhan előttem, lábaim ütemét felveszi a fájdalom, felébredek rá, de csak félig.

Trungel gyors, nekem hosszú a lábam, elkapom, bumm, bumm, zuhognak az ütések a kezemből, Misu rötyög, nem fájt, nem fájt, köszönöm a…

Felébredek teljesen, ujjaimmal tartom a gátam, ki ne essen a helyéről, valami láthatatlan erő tépi kifelé, lehet, hogy szülök? Talán csak ezt is álmodom?

A fenét, illan el a Rám-szakadék, nincs itt szülés sehol, zokogva-fuldokolva ébredek, ez a valóság, ez a fájdalom, még ha nem is tudom, mi ez, csak azt, hogy nem normális. De legalább nem vertem meg Misut.

Másnap végigjárom a háziorvost, a nőgyógyászt, az ultrahangot, bagatellizálják a problémát, az ultrahangon a betegfelvételis közli, nem szokás menstruációs fájdalommal idejönni.

Ezek után hónapokig semmi nem történik, néha mintha éreznék valami lüktetést, de nem fáj, nem fáj, csak meghökkent.

Egy év múlva már garantált a két nap fetrengés havonta, gyógyszer nem hat, csak a kád forró víz, pontosan kiszámolom, mikor fog megjönni, véletlenül sem akkor menjünk nyaralni, mert tudom, ezt nem lehet elviselni.

2012. áprilisa

Eltelik még egy tavasz, épp kirándulni megyünk, most jött meg, nem halasztjuk el a túrát, nem adom meg magam. Még mindig nem hiszem el, hogy nem én irányítom a testem, átvette a hatalmat a fájdalom. Könnyek között ülök a vonaton, a rázkódás jót tesz, de fogalmam sincs, hogy fogok felülni a biciklire, legszívesebben magzatpózba görnyedve zokognék az ülések alatt.

Utána már rendszeres a fájdalom, szinte állandó, a naptáramban sajátos kódrendszert dolgozok ki, bb – beszabehu a fájdalomtól, BB – kibírhatatlan beszabehu, gyógyszert vettem be, alig akad nap, hogy ne lenne bejegyzés.

Sorra mondom le a programokat, állandóan magyarázkodom, teljesen megbízhatatlannak tűnök, az ismerősök kezdenek megsértődni, amiért halogatom a találkozókat, utolsó pillanatban lefújom a rég megbeszélteket. Már csak túlélésre játszom, mikor végre rábök a lényegre a nődokim. Szerinte ez endometriózis, de biztosat csak akkor tud mondani, ha megműt. Csak fásultan bólintok. Ne aggódjak, ha bebizonyosodik a gyanúja, akkor sincs veszve semmi: a műtétet követő gyógyszeres kezelés megoldja a dolgokat. Arra kér csak, ne kezdjek kutakodni az interneten, annyi butaságot találnék, hívjam őt bátran. Csak fásultan bólintok. Le sem esik, hogy nincs meg a telefonszáma, mindig a fahangú asszisztense ad időpontot. Mindegy, jussak ezen túl, szedjem be a bogyókat, utánam az özönvíz.

2012. szeptembere

Túlesek a műtéten, nem is gondoltam, hogy ez ilyen jó, ha tehetném, újra nekifutnék, olyan cuccot adnak altatás előtt. Soha ilyen könnyed lebegést, felszabadultságot nem éreztem még.

Zokogva ébredek, rosszulesik, hogy keltegetnek, az alhasam lángol, mintha izzó késsel metszettek volna ki valamit.

Dokinéni örül, jól sikerült a műtét, már csak azt döntsem el, melyik gyógyszert választom.

Folyamatosan szedett fogamzásgátlóval függesszük fel a ciklusom, vagy injekciókúrával hozzunk létre ideiglenes klimaxot, ezalatt úgy összehúzódik a maradék „endó”, mint a sicc! Hápogok, átverve érzem magam, szó nem volt mesterséges hormonokról, irtózom még a gondolattól is, pont elég volt, mire kikeveredtem a kilenc évnyi fogamzásgátló okozta mellékhatásokból. Határozott nem a válaszom, és naiv bizakodás: majd én megtalálom a saját gyógymódomat.

Úgyis visszajön, hangzik a válasz, én meg azt gondolom, „kapd be”.

2012. októbere

Elkezdem magam kiművelni endometriózisból. Ha eddig nem gugliztam, hát, most pótolom.

Megtalálom a szuperdiétát, vegán étrend, sok gabona, csupa hazai, semmi hús, tejtermék, tojás. Egy másik forrás a paleóban hisz, semmi glutén, semmi tejféle, de jöhet a hús és a tojás. A ketogén diéta áldás, a zsír a biztos. A fitoösztrogének kellenek, azokban a varázslat.

Egyél zsírt, ne egyél zsírt.

Kávézz, mert a koffein megvéd. Nehogy igyál kávét, az is hüvelyes, és mint olyan, szigorúan tilos.

Fitoösztrogéneket nehogy, sötétben bujkáló ellenforradalmárok, mikor a legkevésbé számítasz rá, akkor vágják el a torkodat. A xenoösztrogén közös ellenség minden weboldalon, bár azt nem eszi, hanem keni az ember. Lecserélek minden tisztítószert, minden kozmetikai eszközt.

A saját tojássamponommal mosom a hajam, akármilyen hideg vízzel öblítem ki, vékony tojásfehérjeszálakat lehet belőle kihúzni, és átható spermaszaga van. Ecetes öblítést alkalmazok, az lezárja a haj szerkezetét, savanyúuborka-szagom van, vörös a szemem a belefolyó ecettől. A ruháim büdösek és sárgák, mosószódával és szóbabikarbónával mosok. Teafaolajjal és citrommal takarítok. Két nap után újra koszos a mosdókagyló, a vécéről ne is beszéljünk. Azt képzelem, Woodstockban vagyok, csak lényegesen kevesebbet szívok és kufircolok.

Egyre szarabbul vagyok, a műtét utáni első menstruáció ugyanúgy földhöz vág.

Elmegyek avivázni, annyian ajánlják. Kifizetem, végigcsinálom, supsup, majomjárás, az utolsó percben közlik, nem biztos, hogy jó endóra, sokaknál beválik, sokaknál még jobban belobbantja. Két hétig csinálom, de halálra idegesít a zene, a mozdulat, kivágom a könyvet is a kukába.

Megvan, Gyuri bácsi teája lesz a megoldás. Felhívom, elmondom, elmondja. Diólevél, felét megiszod teának, felével irrigálsz este, másnap a csalánlevéllel ugyanez, a kúra hat hét, aztán hat hét szünet, aztán… Belefagyok a kádba, az istennek nem marad a hüvelyemben a tea, a zománcot megfogja, a citrom-szódabikarbóna szart sem ér.

2013. novembere

Tartom a diétát, mindegyiknek adok pár hónapot, aztán váltás. Három órámba telik, mire tojás, tej, zsiradék és liszt nélkül palacsintát sütök, csak égni tud, a belseje nyálkás, öklendezve megeszem, szabályosan éhezem.

Fogyok négy kilót, anyám aggódik, szerinte igazából anorexiás vagyok. És ha nem iszom tejet, csontritkulásom lesz.

Ajánlanak egy kínai orvost, csodákat művel az akupunktúra segítségével. Elmegyek, Lódoktor biztosít, „minden renben lec (sic!), jol lecel, mos nem vagy jol”.

Belém csavarja az első tűt, oda se nézek, százas szögnek érzem, menettel, esküszöm, nyikorog, miközben belém tekeri. Jut a bokámra, sípcsontomra, telilőve a hasam, a kézfejem, az arcom. Legalább tíz kezelés kell, de inkább 15, utána már érezni fogom a javulást. Közben teát is ajánl, ő hozza Kínából, vastag ágak, levágott fű is van benne. Ötezer adagja. Jénaiban kell főzni, mintha traktorgumit égetnék, megpróbálom melegen meginni, belehányok a mosogatóba. Ha jegesre hűtöm, és nem veszek az orromon levegőt, le tudom nyelni. 17 kezelésig futja a tartalékom, egyre rosszabbul vagyok,

Lódoktor biztosít, „minden rendben lec, jól lecel, mos nem vagy jol”.

Bekaphatja ő is.

2014. januárja

Most van a következő osztályom szalagavatója (Trungel Misi azóta már főiskolás „donhuán”), azon még részt veszek, utána irány a női klinika, műtenek újból.

Hét kilót fogytam, eltűnt rólam minden izom, minden zsír. A szalagavató előtt két órával jövök erre rá, mikor a báli ruha befűzve leomlik rólam. Kapkodva húzom elő szegényes ruhatáram gáladarabjait, mind lóg, némelyik szégyentelenül leesik rólam. Végül biztosítótűvel a melltartómhoz tűzzük a ruhát, ha nem mozgok, talán ottmarad.

A gyerekeknek nem mondom meg, miért nem leszek egy hétig, a Bahamákra megyek nászútra, röhögnek rajta, nem kérdeznek többet.

Ez már egy új doki, endóspecialista, „tisztesőszeshalánték”, adtam másfél évet az alternatív gyógyászatnak, jöjjenek a hormonok. Amit dr. Délceg ajánl, megcsinálom. Feladom az elveimet, lelkileg is összeroppanok.

A műtét nagyon jól sikerül, de most elmarad a lebegés, zokogva alszom, zokogva ébredek. Jöhet a klimax. Állva szúrja a fenekembe az injekciót az asszisztens, kicsordul a könnyem, hagyom, öt napig nem tudok az oldalamra feküdni. Az injekció másnapján olyan letargia tör rám, hogy egy jóravaló szentimentalista penészvirág is megirigyelné. Véletlenül összetörök egy cserép fikuszt. Keserves zokogás jön rám, meg akarok halni. A mosógép ment meg, nézem, ahogy forog, forog, forog, tudom, hogy amíg tart a program, nem fogok meghalni.

Haha, ez a klimax? Két nap után kutya bajom, átültetem a virágot, tiszta minden ruha.

2014. februárja

Nekem aztán még egyszer nem döfi a tűt a seggembe az a hülye tehén, beadja az egyik kolléganőm. Alig érzem meg, de két napig nem tudok az oldalamra feküdni. Másnap lesújt a depresszió, az egész világ összeesküdött ellenem, meg kéne halni.

Két nap után kutya bajom, néha kicsit kimelegszem, ez lenne a klimax?

Beiratkozom salsázni, egyedül megyek, a pasim nem jön, ez a vonat már elment, rosszul áll a szénám, vagy inkább az övé, döglődünk, még magamnak sem vallom be, de neki már igen. Robotmozgással csinálom végig az órákat, vigyázok, a csípőm meg se mozduljon, „aki rázza, az kurva”, mondta nagyanyám is, nagyapám is, ebben egyetértettek.

2014. áprilisa

Már több mint két hónapja táncolok, megmozdul a csípőm. Táncon van egy pasi. Egy felfújt hólyag. Rám se néz, mikor hozzám kerül, köszön egyet, aztán belemerül a táncba. Géppuskalába van, állati mozgása, irigylésre méltó önbizalma. Kockás hasa. Átdomborodik a pólón. Nem jópofizik, nem csacsog, egy kiborg.

Olyan hőhullámaim vannak, hogy a fal adja a másikat. Egyik pillanatról a másikra lever a víz, elönt a forróság, folyik a víz a halántékomról, a tarkómról, a hónom alól, a derekamról, egy fél perc kell csak hozzá, csurom víz a pólóm.

Táncon senkit nem érdekel, mindenki izzad, klimaxszal, anélkül. De kit érdekel, felszabadító. Hogy. Nem. Fáj. Semmim. Soha.

Végre tudok sportolni, táncolni, három hónapja nem mondtam le találkozót. Az injekció utáni napon még mindig meghülyülök, de mivel számítok rá, legalább nem ér váratlanul.

Túl vagyok életem első salsa-buliján. Ketten is felkérnek. Hőhullám nélkül is lever a víz, olyan teljesítménykényszerem van. Épp nem forgat senki, elárvultan támasztom a falat, bizsereg a talpam, ki visz el táncolni. Ott van Izmoskockahas is, hosszú ujjú ingben. Cseppet sem tűnik árvának, támasztja a bárpultot, markolja a sörét. Ránézek, táncoltass meg, kiolvassa a szememből. Kötelességtudóan lerakja a sörét, odajön, megpörget a parketten, a fülem kettéáll. Ez mellesleg más  vonatkozásban is rám férne.

Beszélgetünk, intelligens, jó humorú, laza. Iszunk még egyet? Igen. Táncolunk még egyet? Igen. Csókolózunk? Nem. Valamit félreértettél, barátom. Nem. És tényleg nem, pár hét múlva elköltözöm a pasimtól, közben fergetegeseket kufircolok IKHassal, a fülem kettéáll. Elfelejtem, hogy nekem a klimaxtól száraz a hüvelyem, elfelejtem a hőhullámokat, a művi meddőséget, azt is, hogy mennyi fájdalmat hagytam magam mögött a régi kapcsolatban, hogy egy ideje már elfelejtettem nőnek lenni, hogy… Elfelejtettem élni.

Németh Manci

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ eclipse_images