–

Az asszony, a fiatalabbik sem fiatal már. Ötven körül lehet, mákos a Kleopátra-frizurára beszárított, drótos, valaha bizonyára sötét és hullámos haja, szarkalábak vágnak sugarakat a szeme sarkába. Csinos, de nem feltűnően, csak ha jobban megnézed, akkor veszed észre a szép részleteket rajta, a sötét mandulaszemet, a finom vonalú orrot, a még mindig lányos karcsúságot.

Az anyjával már jobban elbánt a kor, hetvenöt-nyolcvan között lehet, és bár látszik, ad magára, a bőre petyhüdt és erősen májfoltos, a bokája belepuffad a harisnyába a csatos bőrcipő felett, hatalmas melle pedig a combjára zuhan, ahogy ül. Olyan, mint egy ágon gubbasztó nagy madár, apró gomb a szeme a szemüveg mögött, a kabát puffos ujjai pedig, mint szárnyak verdesnek körülötte, amikor beszél a lányához.

Megállás nélkül mondja a magáét.

Először mesél valamit, valakiről, akit a lánya nem kedvel. Vagy nem ismer. Mindenesetre bosszúsan hallgat, beharapja picit az ajkait, és nem néz az anyjára, aki emiatt egyre közelebb hajol a füléhez, úgy magyaráz, közben neki támaszkodik, félig szinte már az ölébe dől, mintha kisgyerek lenne, és az anyját traktálná valamivel.

Amikor a metró megáll egy állomásnál, és hirtelen csend lesz egy pillanatra, hallani, hogy az öregasszony kiabál.

A lánya zavarba jön, és emiatt végre az anyjára néz, mutatóujját a szája elé kapja, és mondja: „ssssssss, halkabban, anyu!” 

Az öregasszony elhallgat, zavartan köhécsel kicsit, elővesz egy negrót a kapcsos retikülből – kínálja a lányát is, de az csak a kezével legyint, hogy nem kér – majd egy régi férfi vászonzsebkendő bukkan fel az idősebb nő táskájának egyik rekeszéből: megtörli a szája sarkát, egyiket, másikat. Két karikagyűrű van az ujján. Miután elteszi a zsebkendőt, nagy levegőt vesz, és folytatja a beszámolót.

A lánya közben a két ajtóval arrébb ökörködő gimnazistákat figyeli. Hangosak és jókedvűek. Valószínűleg ittak is, péntek este van, nem a suliból jönnek. Az asszony ajka lefelé biggyed, mint, aki mindjárt sírva fakad, a fülbevalója idegesen hintázik, a szeme ide-oda rebben. 

Az anyját nem érdeklik a tinik.

Mivel a történeteivel nem sikerült felkeltenie a figyelmet, előkap egy szórólapot a táskájából. Egy ügyintézőtől kapta a telefonosnál, hadarja lelkesen, és kérdi a lányát, szerinte is át kellene-e térnie egy másik csomagra. Mivel a lánya elbambult, tömködi a fényes, színes papírt a kezébe, fogja már meg, nézzen rá, mondjon valamit.

A lánya végre felé fordul. – Ne most, anya! – csikorogja az anyja arcába. Aztán kicsit megrázza a fejét, repkednek a fülbevalók, látszik, uralkodni próbál magán, és szolidabb artikulációval, csendesebben folytatja: – Mindjárt leszállunk! Majd máskor beszéljük meg ezt, jó?!

Az anyja engedelmesen elteszi a papírt, kattan a zár a retikülön, az asszony arca bezárul, kicsit arrébb húzódik. A lánya felsóhajt, és most a mellettem ülő szerelmespárt lesi a szeme sarkából. Nem mozdul, de az orra töve piros, mintha tüsszenteni készülne, de nem tüsszent. Csak a fülbevalóján nem tud uralkodni, rezeg megállás nélkül a finom ezüst szál a nyaka mentén.

Az öregasszony megint túrni kezd a táskában. Ezúttal a mobiltelefonját kapja elő, meg a másik szemüvegét tokostól, de hiába teszi fel, így is messzire kell tartania a készüléket, hogy lássa a kijelzőt. Valami így se stimmel, mert utána meg közel húzza szeméhez. Megböki a lányát, az összerezzen. – Felhívnám a Sanyit, de valami baj van ezzel az izével, lehet, hogy lemerült? – kérdi.

– Jaj, anyu, ne most, légy szíves! – sziszegi a lánya. – Metrón vagyunk, úgyse hallanád, mit mond! És nemsokára leszállunk. A színházban meg úgyis ki kell kapcsolni, szóval jó lenne, ha most kinyomnád, ha már elővetted, nehogy megszólaljon az előadás alatt, mint múltkor, annyira ciki volt, anyu!

Az öregasszony elpirul, behúzza a fejét a vállai közé, lesüti a szemét, és gyorsan elteszi a telefont. De egy perc múlva előkapja ismét, és megint megböki a lányát. – Hadd hívjam fel gyorsan, na, csak egy perc, valami fontosat kell mondanom neki!

– Anya, ne most! Hányszor mondjam!? Mindjárt leszállunk. Beszéltél vele reggel is. Annyira nem lehet sürgős. Majd felhívod színház után. Kapcsold ki, kérlek a telefont!

– Nem tudom, hogy kell…

– Oké, add ide, majd én kikapcsolom. Így, tessék, tedd el, nehogy megint elveszítsd, mint az előzőt.

– Azt ellopták!

– Igen, tudom, az idegenek…

– Bejöttek, felkapták! Nem hiszed? Látom, nem hiszed! Pedig nem hazudok!

– … Elhiszem, anyu, csak kérlek, rakd el végre a telefont!

Az öregasszony engedelmesen a retikülbe süllyeszti a készüléket. Kiveszi megint a zsebkendőt, most a szeme alját nyomogatja meg vele, mintha a könnye folyna, de a szeme száraz. Aztán kattan a fémcsat megint.

Még három megállót utaznak, akkor a lány felpattan, tapad az ajtóra, pedig még nem nyílik, épp csak lassít a szerelvény az állomáson, de ő már ugrana kifelé. Aztán észbe kap, hátralép kettőt, nyújtja a karját az anyjának. Majdnem egyforma magasak. Egy drapp és egy fekete szövetkabát: a fekete húzza maga után a drappot, vonszolja át a mozgólépcsőnél feltorlódott tömegen, mint kisgyereket az anyja.

Messziről látom, az öregasszony mutogat egy táblára a fejük felett, és mintha fékezni próbálná a lányát, kirántja a karját is a hóna alól. A fiatalabbik nő erre megfordul, megragadja újra az anyja kabátujját, rázza a fejét, és mond valamit, de már nem hallom, mit, úgyhogy csak én teszem hozzá gondolatban: „ne most, anyu!” 

 Kurucz Adrienn 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ ferocioussnork