Hibáztam. Mert nem mondtam el. Nem mertem. Nem akartalak bántani. Nem akartam elmondani, hiszen ha nem tudod, nem fáj. Nem igaz, eszembe se jutott, csak aztán már meg késő volt. Akkor kellett volna, még melegében. Akkor tudtunk volna róla beszélni.

Nem. Ott hibáztam, hogy mindenáron meg akartam veled osztani. Ez a kényszeres őszinteség! Hogy azt gondolom, ha morálisan oké, attól nekünk jó lesz. Lófaszt lesz jó. Nem kellett volna elmondanom, ez hiba volt. Vagy kicsi később, óvatosabban, máshogy, ki tudja?

Meg kellett volna előre beszélnünk, hogy mik a szabályaink! Hogyan, kinek, hol a határ. Hogy tudjam, ha itt továbblépek, akkor neked rossz lesz. De könyörgök, nem lehet előre egy életet lemodellezni! Igen, ezért kell jobban figyelnem. Minden lépésnél, hogy tudjam, hiszen súgott a belső hang: most kellene téged is megkérdeznem.

Így vagy úgy, a lényeg most már csak az, hogy hibáztam. Kárt okoztam, fájdalmat. Nem vagyok valami rutinos hibázó.

Hiába. És tök mindegy, hogy hány hibát ejtettem már életemben. Milyen régen is történt az első; az első figyelmetlenség, az első baleset! Amikor kárt okoztam. Amikor valami eltört. Jóvátehetetlenül. Amikor csak álltam a romok felett és csorogtak a könnyeim. Összeragasztani nem lehetett, csak bocsánatot kérni. Hogy utáltam gyerekként bocsánatot kérni! Megbánni és megbocsátani lehet. Más nincs. Nem kérhetem a bocsánatod, azt csak kaphatom tőled.

Hibáztam. Pedig szeretlek. Felelős vagyok érted, értünk, a jóllétünkért. A feleséged vagyok. A társad, partnered, szeretőd.

Hibáztam. Pedig rajtam is múlik a sorsod, az életed, a közös életünk. Hiszen az anyád vagyok. A testvéred. A gyereked vagyok.

Hibáztam. Pedig a főnököd vagyok, a kollégád, a terapeutád. Nem szabad hibáznom, benne van a munkaköri leírásomban.

Hibáztam, pedig a barátod vagyok. Lojális vagyok hozzád, hozzánk. Ezért érzem most szarul magam. Ezért érint érzékenyen. Mert nem mindegy.

Hibáztam. És elmondhatatlanul jó, hogy mégis a szemembe nézel, és én ki tudom mondani: mélyen bánt, hogy így történt. Hogy vállalom a felelősségét annak, amit tettem, és amit lehet, megpróbálok jóvátenni. Ez legalább elveszi a tehetetlenség érzését. Hogy tudunk róla beszélni. Így kicsit könnyebb. 

De mégis fáj és nyomot hagy. Láthatatlan heget. Valahol a hasműtétek varratai felé.

Hibáztam. És nem tudom, mi kell ahhoz, hogy az ezt kísérő diszkomfort-érzés elmúljon. A jóvá-nem-tehetés tehetetlenségének frusztrációja. Milyen tanulságokat vonjak most le? Igen, hibázni, tudni kell. De ez mit jelent? Veszítsem el az érzékenységem? Tanuljak meg vállrándítással elintézni ilyen dolgokat? Igen, azt meg kell tanulnom elfogadni, hogy hát, azért még én sem vagyok tökéletes. Ezzel kínos szembesülni. Igen, van úgy, hogy rossz döntéseket hozunk. Hogy én most rossz döntést hoztam. És ezzel bántottam, fájdalmat, kárt okoztam. 

Az nem is kérdés, hogy most mit kell tennem. Ide kell eléd állnom, és kimondanom: hibáztam, megbántam. Ez legalább morálisan felemelő, de az érzés attól még ottmarad. Mert a kettőnk közötti bizalom sérült.

Az vásott el. Mert tudom, hogy most joggal visszahúzódsz majd a csigaházadba. Most nem lehet csak úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Ezt most nem lehet „csak úgy” meg nem történtté tenni.

Hibáztam, és ezzel most dolgunk van. Ami segít, az a hit, az a tudás, hogy már van közöttünk egy olyan mélység, olyan ismeret, olyan bizalom, ahonnan lehet tovább lépni. Én itt állok most előtted a hibáimmal, a tökéletlenségemmel, a megbánásommal és a tettrekészségemmel. Jól akarlak szeretni, jól akarok rád figyelni. Az akaratom teszem a kezedbe. Mert hát együtt lépegetünk az úton. Együtt élünk, együtt dolgozunk, egymással van dolgunk; most, ezt, itt kettőnk között, együtt a helyére tenni.

 Mester Dóra Djamila

 

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: mesterdora@wmn.hu. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!