–

„Én mondom, az én hangom mélyebb”

Már a nyitójelenetnél bólogatni kezdek. Jennifer, az ambiciózus ügyvéd épp a vádbeszédét gyakorolja két kollégája előtt. Nőtársa lelkes, szerinte meg fogja nyerni az ügyet. A férfi kolléga azonban összesen két megjegyzést tesz: „mosolyogj” – szólítja fel, majd kijelenti, sokkal jobb lenne, ha ő adna elő.

Az én családomban erősen felülreprezentáltak a nők, a ráadásul kifejezetten határozott, önálló, öntudatos, munkájukban sikeres nők. Nálunk olyan soha nem volt, hogy valakinek azért nincs igaza, azért nem lehet hiteles a véleménye, mert nő. Éppen ezért döbbentem meg, amikor felnőttként kikerültem a nagyvilágba, illetve elkezdtem forgolódni különféle férfiak oldalán más családokban, más baráti társaságokban, más munkahelyi környezetben, ahol sokszor azt tapasztaltam, nem hallgatnak meg, nincs beleszólási lehetőségem, fel sem merül, hogy hiteles lehet a véleményem, mert nő vagyok.

Szerencsésnek tartom magam, hét éve egy olyan cégnél dolgozom, ahol ennek a fajta a mentalitásnak abszolút nincs helye, ahol a gondolatok igazságának nemi alapon való megkülönböztetésének még a lehetősége sem merül fel egy pillanatra sem senkiben. És nem azért, mert javarészt nők alkotják a csapatot, hanem mert jóval intelligensebb a környezet ennél az őskori, primer szellemnél. Ám naivitás lenne azt gondolnom, hogy mára minden gyökeresen megváltozott, és ma már elképzelhetetlen lenne az a jelenet, ami egy céges rendezvényen történt cirka 25 évvel ezelőtt, ahol plusz egyként vettem részt, és felrúgva az íratlan szabályokat nem elégedtem meg a férfiú oldalán fityegő dísz szerepével, hanem hozzászóltam az ellenvéleményemmel a beszélgetéshez, mindenki mély megrökönyödésére.

Sajnos a mai napig tapasztalom, hogy sokan (és igazán tisztelet a kivételnek) abban a szent meggyőződésben élnek, hogy csak azért erősebb, fontosabb, hitelesebb, sőt kizárólagos az ő véleményük, mert történetesen XY-kromoszómával születtek.

Ez a környezet nyilván hat az emberre, nekem is sokat kellett magamon dolgoznom, hogy függetleníteni tudjam magamat ettől a toxikus maszkulin mentalitástól, és merjek akkor is felszólalni, kiállni, képviselni magamat, ha tudom, legalább három fallal többet kell áttörnöm, mint ha ugyanezt férfiként tenném.

„Az a baj, hogy túl sok vagy”

Ha minden egyes alkalommal, amikor ezt a mondatot megkaptam, még ráadásként odacsaptak volna egy ezrest, életem végéig gondtalanul éldegélhetnék, függetlenül minden anyagi tehertől. Igen, tudom. Harsány vagyok, kirobbanó energiákkal, jókedvvel, akkor is poénkodom, amikor mások szerint nem kéne, nem tudok sokáig megülni a fenekemen, beleállok a konfliktusokba, szenvedélyes vagyok… még hosszan sorolhatnám, amiért időnként hozzám vágták: túl sok vagyok. Én pedig sokáig igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, és kicsit kevesebb lenni. Csendesebb lenni. Veszteg maradni. Nem kimondani. Visszanyelni. Lecsavarni. De tudod, mit? Nem állt jól. Az nem én voltam.

Sok időbe telt, mire megtanultam: nem sok vagyok. Én ennyi vagyok. Igen, van, akinek ez már bőven túlzás – mintha jómagam is egy kétméteres, zöld Hulk lennék a valóságban. Ahogy olyan is akad, akinek meg édeskevés.

Szerencsére azonban vannak körülöttem bőven olyanok, akiknek pont ennyi kell. Nem több, és semmiképp sem kevesebb. De igazából mindegy is a mások mércéje. A legfontosabb, hogy megtanultam elfogadni, szeretni és képviselni azt, ami én vagyok.

Huszonkilencszer lett Ironman Magyarországon – Szebeni Endre, a Vasember, több generáció példaképe

WMN Life – 2022. augusztus 27. – NP

„Mosolyogj!”

Emlékszel a nyitójelenet másik mondatára, amit az elején kiemeltem? Tudom, hogy nagyon sok más nő is úgy nőtt fel, hogy a környezetétől ezt az üzenetet kapta: mosolyogj. Légy kedves. Szelíd. Erre nevelnek: egy kislány legyen bájos, szép és kedves, egy kisfiú meg legyen okos. Tudom, engem is a legtöbben a széles mosolyomról ismertek. Ami az esetek legnagyobb részében valódi. Szívből jön. Örömmel tölt el. Néha azonban nem. Nézem a beállított képeket, amin egy nagy társaság közepén mosolygok. Vagy látom magam kívülről, amikor egy új helyzetbe kerülve igyekszem mindenkit megnyerni, és vigyorgok, mint egy vadalma. És mostanában nagyon elkezdett bosszantani a magam udvarias, előzékeny mosolya. Néha nekifutok, és nem erőltetek magamra semmilyen vigyort, nem húzom fülig a szám. Ám túl gyakran kérdezik meg ilyenkor, hogy mi a baj? Hát miért nem mosolygok? Tudom, hogy ezzel még sok dolgom lesz, sokat kell trenírozni magamat, míg sikerrel levetem magamról a kötelező jókislány-szerepet, és megtanulom elfogadni és elfogadtatni: épp nem vagyok mosolygós, nem vagyok simulékony és kedves. Sőt, tovább megyek: néha igenis rossz kedvem van, mérges vagyok, nyűgös, elcsigázott vagy nem együttműködő. Ez van. Ez vagyok. Ez is vagyok.

A zöld maszkon túl

Nap mint nap különböző szerepekben játszunk: a munkahelyünkön, a családi összejöveteleken, a szülői értekezleten, első randikon meg harminchatodikon, barátok között, házasságban, de talán még egyedül, otthon a kanapén is néha, miközben magunk felé irányítjuk a szelfikamerát.

Maszkokat húzunk, és viselkedünk a belénk vert kulturális, udvariassági, a nemünkhöz, pozíciónkhoz passzoló szabályokat követve. És csak nagy ritkán tudjuk mindentől függetleníteni magunkat, és megélni a pillanatnyi önmagunkat kompromisszummentesen.

Avagy: mindannyiunkban ott van az ember és az amazon is párhuzamosan, a kérdés az, mennyire válik szét a kettő. Ha ennyire látványosan, mint a sorozatban, ha nagy érzelmi amplitúdók kellenek ahhoz, hogy az egyik szerepből a másikba át tudjunk lényegülni, az hosszú távon (nem Marvel-szuperhősök esetében) óriási belső konfliktust, és így boldogtalanságot, disszonanciát, elégedetlenséget okoz. 

Így hát végső soron azt hiszem, ezen kell mindannyiunknak dolgoznunk: hogy olyan életet élhessünk, akár szembemenve az árral is, olyan otthont, olyan környezetet, olyan körülményeket teremteni, ahol elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk: dühösnek, kedvetlennek, törtetőnek, karakteres véleményt hangoztatónak, soknak, kevésnek, nőnek… vagy épp zöld fejűnek.

Fiala Borcsa

Képek: Photo courtesy of Marvel Studios. © Marvel Studios 2022.