Személyiségtorzító vállalati kultúra

A múltkor beszélgettem egy nagyon régi ismerősömmel. Épp azt ecsetelte, hogy milyen egzotikus útra igyekszik megint a barátjával, mert hát, kibírni itthon a hideget és a fáradt nyüzsgést, az nem neki való. Mivel idén ez már legalább a nyolcadik útja, kíváncsian nekiszegeztem a kérdést, mégis honnan ez a hirtelen támadt kalandozási vágy, hiszen régen még a Balatonra is úgy kellett őt leimádkozni. „Tudod, még mindig a multinál gürizek felső beosztásban. Én ezt megérdemlem.” Erre már nem szóltam semmit, csak magamban morgolódtam. Félre ne érts, nem az irigység beszélt- vagy épp hallgatott bennem. Hanem az aggodalom. Régóta figyelem ugyanis a változást, ami a személyisége torzulásához vezetett. Még az egyetemről ismerjük egymást, ugyanaz a kis nyikhaj bölcsész volt, mint én. Aztán a sors szeszélyes szele több kanyar után egy hazai gigavállalat vezetői közé fújta... Én pedig egy ideje már rá sem ismerek.

Visszatetszőnek találom az értelmetlenül drága holmikat, amikkel elhalmozza magát, a felszínes, de drága szórakozásait, a magasan hordott orrát, meg az egész egocentrikus világát, amiről tudom, hogy régebben ő sem tartott volna sokra.

Nemcsak rajta, hanem számos hozzá hasonlóan magas beosztásban dolgozó ismerősömön látom, hogy egy idő után ijesztő szereptévesztésbe kerülnek. Elkezdenek összemosódni a cégnél betöltött pozíciójukkal, és apránként elhiszik, hogy a munkahelyükön viselt szerepük valójában ők maguk. Megszédülnek önnön fontosságuktól, és a céges milliókat, amik felett ők rendelkeznek, szinte már a sajátjukként értékelik. Arrogáns pojácásodásukban képtelenek észrevenni, hogy nem többek, mint egy színész, akit erre az évadra kiválasztottak a hős szerepére. Mintha Bruce Willis hinné el magáról, hogy őrajta aztán tényleg nem fog a golyó, csak mert néhány akciófilmjében olyan ügyesen félreugrott előlük.

Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek

Nem csupán a nagyvállalatok környezete lehet az, ami erős torzító hatással van az emberre. Ugyanez a kategória, amikor egy felkapaszkodott újgazdag a dugót kikerülve végigvágtat a buszsávon. Vagy amikor egy-egy politikus úgy érzi, igenis jár neki egy komplett tévécsatorna szócsőnek, építhet magának mutyipénzen kacsalábon forgó palotát, államilag helikoptereztetheti a valagát magáncélok helyszínére, vagy megkülönböztető jelzéssel düböröghet végig a városon, csak  azért, mert rátört a szapora. De remekül belepasszintható ebbe a torz világba az általunk magasba emelt celebecskék egész sora, akik szintén magától értetődőnek vélik, hogy nem kell sorban állniuk, nem kell a plebsszel vegyülniük, nem kell a dizájner ruhát megvásárolniuk,

és ha épp ahhoz szottyan kedvük, akár becigánykerekezhetnek a Louvre-ba is, lesmárolni a Mona Lisát. 

Te is más vagy, te sem vagy más

Valahol biztos mi, a lenézett, megtapodott köznép is felelősek vagyunk azért, hogy így ki tudott fordulni magából a világ. A hírnevet, a pozíciót, a pénzt, a hatalmat vagy épp a YouTube-nézettséget olyan sokra tartjuk, hogy aki rendelkezik ezekkel, annak többet megengedünk, többet elnézünk. Inkább lesunyjuk a fejünk, félrenézünk, de nem mondunk nemet. Nem szembesítjük a másikat pünkösdi királyságának illékony voltával, nem mondjuk meg neki, hogy épp az ilyen ingatag magasságokból lehet a legfájdalmasabbat zakózni.

Az ókori Rómában állítólag a diadalmenet élén bevonuló hadvezér díszes szekerén mindig ott állt egy rabszolga, akinek egyetlen feladata volt. A következő mondatot kellett egyre az imperátor fülébe sugdosnia: „Respice post te, hominem memento te”. Azaz: „Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”

Látom magam körül, milyen könnyedén elveszíti az ember a józan önértékelését, milyen könnyen megvakítja a dicsőség, a hatalom. De soha, egy pillanatra sem szabad összetéveszteni a magunk valódi érdemeit a szerepeink ragyogásával, vagy az épp betöltött pozíciónk sikereivel. Hiszen a függöny – idő kérdése csupán – óhatatlanul legördül. És ha addig nem az igazi énedet láttad a tükörben, ha elhitted, hogy neked jár a megkülönböztetett elbánás, ha magadat mások felett állónak képzelted, akkor baromi nehéz lesz szembesülni az igazsággal. Hogy bizony te is csak egy ember vagy. Nem több és nem jobb, mint a másik. Ha nem hiszed, csak tekints magad mögé.

 

Fiala Borcsa