–

Ha én nem én lennék, akkor annak a romos kastélynak, aminek csak alkalmi vendége lehetek – ott is csak a parkban – én lennék a tulajdonosa. Nem agarak henyélnének az aranyozott lábú fotelekben, hanem az ősfák közt gyerekek rohangálnának, esténként örökbefogadott állatok közt térnék nyugovóra, lovak száguldanának a réteken. Így is az enyém a kedvenc, több száz éves gingko biloba fám törzsén összegyűlő napfény, ahogy nekidőlök, és a repedéseibe illesztem az ujjaimat, az én ereimbe árad durva kérge hasadékaiból az élet, de akkor maga a fa is az enyém lenne. Ültetném az utódjait sorra, amíg csak élek.

Ha én nem én lennék, a napfény simogatna – és nem égetne, a víz ölelne – és nem fullasztana, akkor eggyé válnék a hullámzó tengerrel, elfeledkezve térről, időről... és a létezés kellemetlenségeiről. Ha én nem én lennék, már túljutottam volna a határokon a tengerig, hegyek közé gyűrődött tiszta vizű hegyi tavakig, – és nem itthon ülnék – reszketve az utazás gondolatától is. Amit csak sejtek a Balatonból, végre az enyém lehetne nagyban és színesben.

Ha én nem én lennék, most nem kaptam volna fel a fejem egy gyógyszerreklámra, nem hagynék tízezreket a patikában, nem kísértene a tüdőkapacitás-vizsgálat meg a vesefunkció, nem gyűjtenék malacperselyben fogászatra, CT-re, akkor a pénzem színes ételekre, és még színesebb életre költeném. Nevetnék a hideg vízen, és a szélről nem a hiányzó hajam jutna eszembe.

Ha én nem én lennék, te velem volnál, egyenes hátaddal, biztos egyensúlyoddal, egyszerre bölcs és huncut mosolyoddal, együtt tartanánk a szélbe az arcunkat, rohannánk le a hegyoldalról, velem mosolyognál a képeken – mögöttünk havas hegyoldal –  elég bátor lennék, hogy veled tartsak. Ha én nem én lennék, képes lennék gyerekeket vállalni, lesnénk, melyikünk szemét örökölték, ha én nem én lennék, büszke volnék a génkészletemre.

Ha én nem én lennék, ha szabadulnék a félelmeim hálójából, ha végre kiverekedném magam a sötét múlt fogságából, szabad lennék, mint a madár.

Véresre táncolnám a lábam, eggyé válnék a zenével, dobolnék, zongoráznék, sikítanék, zokognék, üvöltenék, felemelkednék a hangokkal, zihálásig futnék az avarban, ugranék és bújnék, keresnék és találnék, nevetnék a kihívásokon, eltévednék az erdőben, és nem bánnám – édes istenem! – nem bánnám.

Douglas Adams (tudjátok, Galaxis útikalauz stopposoknak, és amit kevesebben ismernek, az Utoljára látható írója) szerint lehet, hogy azért félünk a magasban, azért érezzük azt a zsigeri vágyat, hogy beleugorjunk a semmibe, mert még réges-régről emlékszünk rá, milyen volt, amikor szárnyaink voltak. Amikor ezer méter magasan állva a szikla peremén nem a félelem rántotta görcsbe a gyomrunkat, hanem a mindent elemésztő szabadság, a biztos tudat, hogy amint rávetjük magunkat a levegőre, a szárnyaink alá kap a szél, és olyan kalandban lesz részünk, amiben addig sohasem. Időközben elvesztek a szárnyaink, de az érzés megmaradt – engem például kísért. Elképzelem, milyen lenne, ha nem csökött, pingvinszerű alakban döcögnék át az életen – egyébiránt elvéve és kihozva belőle, amit csak tudok – , hanem végre használnám a szárnyaimat. Ha én nem én lennék...

 

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/