Az álmok megóvhatnak attól, hogy összezúzzon a valóság – A Sandman-képregényekről

–

Úgy alakult az életem, hogy újságíró lettem, és nem tudós, de azért néha eljátszom a gondolattal, mi lenne a doktori disszertációm címe, témája. Most ott tartok, hogy talán ez: Huszadik századi egzisztenciális pszichológiai elméletek összehasonlító vizsgálata Neil Gaiman Sandman című képregénysorozatának tükrében. Nyugi, nem fogom megírni. 

De arról szeretnék beszélni egy kicsit, mennyire elképesztően jó képregényről van szó. A 2022-es Netflix-sorozatot biztos többen láttátok, én is innen vettem az ötletet, hogy az eredeti művet is meg kéne ismerni. Neil Gaiman képregényét a DC Comics adta ki 1989 januárjától 1996 márciusáig, összesen 75 számot élt meg, amelyet egy sor nagyszerű művész rajzolt Sam Kiethtől és Mike Dringenbergtől kezdve Bryan Talbotig. Sajnos korábban nekem sem mondtak túl sokat ezek a nevek, de szakmájuk elismert alakjairól van szó. Illetve, mint megtudtam, gyakran más-más alkotó dolgozik egy képregény színezésén, borítóján, betűtípusán. A kötetek idehaza a Cartaphilus Kiadó gondozásában jelentek meg, Totth Benedek (Holtverseny, Az utolsó utáni háború) remek fordításában. 

De a(z abszolút jogos) tiszteletkörök után, lépjünk eggyel közelebb a történethez, és vessünk egy pillantást arra, miért is olyan érdekes pszichológiai szempontból! 

A képregény főszereplője a címbeli Sandman, az Álmok Fejedelme, aki úgy gyűjti a különböző neveket, mint más a barátokat, így Morpheus vagy Álom néven is emlegetik. Az Álmok Ura a hét Végtelen egyike. A Végtelenek „olyan ideák, amelyek az emberi test burkát öltötték magukra”. A negyedik kötetben ismerjük meg őket igazán (kivéve egyet, aki elveszett). Vágy androgün megjelenésű (telitalálat, hogy a sorozatban a nonbináris színész, Mason Alexander Park játssza), és egy vörös, szív alakú térben lakozik. „Olyan az illata, mint a nyári baracknak – de szinte csak tudat alatt lehet érezni”, és „előszeretettel villantja rád a mosolyát, amely olyan, mint a késpengéről visszaverődő napfény”. Ő „minden, amit valaha akartál. Bárki vagy is. Bármi vagy is. Minden.”

Vágy ikertestvére Kétségbeesés, akiről azt mondják, „birtokán ezernyi apró ablak lebeg a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök.” Amikor belenézünk a tükrökbe, Kétségbeesés tekint vissza ránk. Illata nincs, de „árnyéka orrfacsaró pézsmaszagot áraszt, amely leginkább kígyóbőrre emlékeztet”.

Itt álljunk is meg egy pillanatra. Az a gondolat, hogy Vágy és Kétségbeesés összetartoznak, régóta megjelenik a filozófiában, a lélektanban, az élet nagy kérdéseivel foglalkozó megközelítésekben. Kőváry Zoltán írja például Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvében, mennyire figyelemre méltó, hogy a szenvedély és a szenvedés szó ugyanúgy a „szenv” tőből származik, és ez a jelenség más nyelvekben is megfigyelhető (például passion angolul szenvedély, passió pedig Krisztus szenvedésének és halálának története). Nem véletlen, hogy az addikciókat is magyarul szenvedélybetegségeknek hívjuk: ami kezdetben eksztatikus örömet hoz, később függőséggé válik, és teljesen kifordít minket magunkból, gondoljunk csak az elvonási tünetekre. 

Az élvezet és a fájdalom biokémiai szinteken is összefügg egymással (erről korábban írtam ITT). Ezzel a dinamikával kísérletezik a BDSM, de valahol a testedzés, újabban pedig a jeges vízben való megmártózás gyakorlata is (Szabó Anna Eszter cikkét ITT találod). Arról pedig, hogy a tükörbe való pillantás, illetve a testképünk, az énképünk és annak torzításai hogyan vezetnek őrjítő bizonytalansághoz, megint csak rengeteget lehetne írni (külön alfejezet lenne a képzeletbeli disszertációmban). 

De menjünk tovább, ismerjük meg a következő Végtelent, akit úgy hívnak, Végzet. Egyesek szerint Végzet vak, mások viszont úgy vélik, és Gaiman narrátora szerint talán nekik van igazuk, hogy

„Végzet már messze túl jár a vakságon, igazából nem is képes másra, csak látni: látja az űrben csigavonalban forgó galaxisok által hagyott finom erezeteket; figyeli a bonyolult mintázatokat, melyet az élőlények az időn keresztülutazva maguk után hagynak”.

Ezt egyszerűen muszáj volt idéznem, hogy lássátok, milyen szép mondatokat ír Gaiman. A végzetről, vagy sorsról az egzisztenciális szerzők is sokat gondolkodtak, köztük például a magyar származású pszichiáter, Szondi Lipót, aki több mint száz éve alkotta meg a családi tudattalan fogalmát. Egész életében azt vizsgálta, hogy az őseink számunkra akár tudattalan öröksége hogyan hat arra, ahogyan társat, barátokat, hivatást, betegséget, halálnemet választunk (Szondi életéről ITT írtam). 

A Végtelenek negyedik tagja Delírium, akinek a birodalma közel van ugyan, könnyű ellátogatni oda, de senki sem emlékszik rá, mit talált ott. Delírium egykor Gyönyör volt (erről az összefüggésről már volt szó), ezért a szeme felemás színű. Egyesek szerint a tragédiája az, hogy tudja „hiába idősebb a csillagoknál és az isteneknél, örökre ő marad a legfiatalabb a Végtelenek között”. Itt lehetne idézni a testvérsorban betöltött hellyel, a kisebbrendűségi érzéssel kapcsolatos elméleteket (talán a fordított ageizmussal kapcsolatos kutatásokat is beilleszteném a disszertációba), de térjünk rá inkább a következő szereplőre.

Halál egy fiatal nő, erős sminkkel, orrpiercinggel, kereszttel a nyakában, fekete, tépett hajjal, alteros-rockos kinézettel. Ő áll a legközelebb Álomhoz (elvégre az alvás és a nemlét hasonló állapotok). Többször utaznak együtt, Sandman figyeli Halált munka közben. Ezt mondja róla: „A halál olyan természetes, mint a születés. A nővéremtől mégis félnek. Rettegnek. Megpróbálják lekenyerezni.” És valóban, a halálfélelem a legerősebb, legalapvetőbb szorongásunk, amely nagyon sok viselkedésünk, reakciónk hátterében húzódik meg, akár észrevétlenül. Irvin D. Yalomnál lehet részletesen olvasni a témáról (például Filákovity Radojka cikkében ITT), és arról, hogy az extrém sportok, a sebesség, a szexfüggőség miként palástolhatja az elmúlástól való iszonyt. A képregény arra tanít minket, hogy egyrészt a halál a létezés körforgásának természetes része, amelyet nem kellene ennyire tabusítanunk. Másrészt egzisztenciális gondolkodók megállapították, köztük a nagy elődökhöz sorolt Martin Heidegger is, hogy tulajdonképpen

a halálhoz való mentális előrefutás hív vissza minket a létfeledésből, azaz a halandóság tudata segít minket abban, hogy bármi is jelentőssé, sürgetővé váljon az életünkben. Ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy az időnk véges, elfog minket az érzés, hogy cselekednünk kell. 

Sajnos azt is láthatjuk, milyen pokoli szenvedéseket képes okozni, ha valaki nagyon betegen nem képes meghalni (vagy más élethelyzetben nem tud lezárni, elengedni különböző dolgokat, például szakítani, felmondani, pihenni, elaludni, megállni). Részben ezt példázza a Sandman egyik ikonikus története. Morpheus és Halál valamikor a XV. században látogatást tesznek az emberek között egy angol kocsmában. Hogy miért? Erre azt mondja Halál Álomnak: „Én legalább találkozom velük egyszer. Úgy vélem, nem árt, ha te is leszállsz közéjük, s megtanulsz az ő fejükkel gondolkodni.” Lényeg, ami lényeg, az Álmok Fejedelme megismerkedik egy Robert (Hob) Gotling nevű férfival, akivel megegyeznek, hogy százévente fognak találkozni a fogadóban. Amellett, hogy a történet végére kiderül, az ivó törzsközönsége ugyanazokról a témákról beszélget a XX., mint a XV. században (adók, járványok, basáskodó vezetők), az egyik találkozáskor a meghalni képtelen, szerencsétlenségek által sújtott Hob ezt a megrázó kérdést teszi fel Álom Úrnak: „Tudtad, milyen… Khahk… Éhes lehet egy ember? Ha nem hal meg? De nincs mit ennie?”

Természetesen az éhezésre nem a halál a megoldás, hanem az, hogy mindenkinek jusson táplálék. A jelenet inkább azt érzékelteti, hogy a halál, bizonyos kontextusokban, megkönnyebbülést is képes hozni. Morpheus és Hob Gotling barátsága egyébként külön szál a képregényben, amelyben egy-egy rész néha önálló történetként is funkcionál. Sőt, van olyan rész, amelyben az Álmok Fejedelme (szinte) nem is szerepel. Szerintem a sorozat egyik legemlékezetesebb epizódja is az, amikor a Dr. Dee nevű figura, aki megszökött az elmegyógyintézetből, különleges hatalma birtokában ül az étteremben, miközben minden körülötte lévő vendég, pincér mocskos indítékai, bűnei kiderülnek, majd 24 óra leforgása alatt szinte teljesen megőrülnek a gonosz alak manipulációinak következtében.

De beszéljünk az Álmok Fejedelméről is, elvégre mégiscsak ő a főszereplőnk. Morpheus vékony, magas fickó, torzonborz fekete hajjal, hullafehér bőrrel, éjsötét, kimonószerű kabátban. A történet azzal kezdődik, hogy foglyul ejti őt egy mágus, 70 évig raboskodik. Ez alatt az idő alatt az alvás–ébrenlét, az álom–valóság egyensúlya teljesen felborul az emberi világban: van, aki évtizedekig nem képes aludni, más ugyanennyi ideig képtelen felébredni.

Amikor Álom kiszabadul, egyfajta traumafeldolgozás veszi kezdetét. Egyrészt megpróbálja visszaszerezni azokat az ereklyéit, képességeit, amelyeket elbitoroltak tőle. Sisakjáért alá kell szállnia a pokolba, kicsit olyan ez, mint amikor a gyógyulás egy pontján a legfájdalmasabb emlékeiddel nézel szembe.

(A sorozatban Lucifert a Trónok harca Tarth-i Brienne-jeként megismert Gwendoline Christie alakítja, fantasztikusan.)

A pokolban Álomnak párbajoznia kell, és ez a jelenet nekem a képregény, illetve a sorozat másik csúcspontja. Az egész küzdelem metaforákon keresztül valósul meg, képzeleti képekkel licitálnak egymásra ellenfelével, a Choronzon nevű démonnal (aki lenyúlta a sisakot). Ha Choronzon szörnyfarkas, akkor Morpheus vadász, ha Morpheus vadász, akkor Choronzon bögöly, ha Choronzon bögöly, akkor Morpheus pók, és így tovább, mígnem eljutunk velük együtt az univerzumba, a semmibe, a végtelen sötétségig, és az egyetlen dologig, ami még ezt is képes eloszlatni. Ez a párbaj számomra nemcsak a szereplők között valósul meg, hanem a saját személyiségünkön belül is, valahányszor nehéz élethelyzetekben viaskodnak bennünk a destruktív és konstruktív erők, vagy ahogy Freud mondja, az Erósz és a Thanatosz, az élet- és a halálösztön. És van, hogy tényleg nem tudunk másba kapaszkodni, csak a reménybe. 

A másik dolog, amit Álom a foglyul ejtése, a bántalmazó tapasztalata után tesz, hogy az eszközei, a hatalma visszaszerzésével párhuzamosan felméri, milyen állapotban van a birodalma. Lucien, az intézője 11 062 lakót számlál össze, de kiderül, hogy eltűnt pár éjlény és kisebb álom, illetve négy jelentősebb teremtménynek is nyoma veszett: Brútnak, Globnak, Zöld Édennek és egy szörnyűséges rémálomnak, A Korinthoszinak. A Babaház című nagyszerű második kötet arról szól, hogy Morpheus őket igyekszik megtalálni az emberek világában, és visszavinni abba a másik birodalomba, ahova valók.

Közben megtudjuk, hogy a rémálmoknak is funkciójuk van, és bajt akkor okoznak, ha elszabadulnak.

Néha úgy tűnik, álmainkban vagyunk igazán önmagunk, és az élet az, ami tünékeny és bizonytalan (e kapcsán egész pszichológiai irányzatokat lehetne elemezni, például a daseinanalízist). Az álmok táplálnak minket, más helyzetekben pedig, amikor disszociálunk, attól óvnak meg, hogy összezúzzon minket a valóság. Álomvilágban élni viszont azt jelenti, hogy elszigetelődünk a világtól, a többi embertől és önmagunktól is.

A Sandman-képregényekben gazdagon keverednek a mítoszok, a történelmi kitekintések, a dark fantasy elemei. Morpheus egyszerre követ el nagyon emberi és kozmikus hibákat. Bár végtelen ideig halogathatna, rendkívül kötelességtudó és lelkiismeretes – az embereket akarja szolgálni. Gőgös karaktere ugyanakkor éppen a traumát követő belső munka hatására kezd el enyhülni. Képes változni, ami nem kis teljesítmény egy olyan lénytől, aki évmilliárdok óta a maga útját járja. 

A képek forrása: Neil Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme. I–II. kötet. Cartaphilus Kiadó

Milanovich Domi