-

Élni és élni hagyni...

...ez az egyik legkedvesebb életfilozófiám. Soha nem értettem, hogy képesek az emberek teljesen értelmetlen baromságokon egymás torkának ugrani. Fel nem foghatom, vajon honnan jön az a mindent – ép észt, szeretetet, toleranciát – elsöprő és földbe döngölő vágy, hogy a másikat minden áron meggyőzzük a magunk igazáról. Hát nem a vélemények különbözősége teszi oly varázslatosan színessé ezt a világot? Vajon milyen lenne a Föld, ha egy emberként birkaként bólogatnánk rá mindenre, mély egyetértésben és tökéletes harmóniában?

Vitatkozni (kulturált keretek között, természetesen) nagyon klassz dolog, összeütköztetni az eltérő véleményeket szintúgy, még akkor is, ha a végén nem jutunk konszenzusra. Na, bumm! De legalább beszélgettünk egy jót, kitágítottuk a saját és a másik világképét, fejlesztettük az érveléstechnikánkat, és esetleg új nézőpontokkal, friss információkkal is gazdagodtunk.

Hogy miért kellene minden vita végén feltétlenül egyet is értenünk, sőt, miért ragaszkodunk hozzá, hogy a másik, elhagyva korábbi meggyőződését, ezentúl kizárólag a mi szemüvegünkön keresztül lássa a világot? Tényleg nem fér a fejembe.

Nem értem, miért kell baráti kapcsolatokat vagy rokoni szálakat elszakítani azért, mert az egyik síelni szeret, a másik meg a tengerparton dögleni. Mert az egyik szerint a miniszterelnöknek kénköves szaga van, a másik szerint ő nemzetünk önzetlen megmentője. Mert az egyik hisz a paleo-táplákozásban, a másik szerint pedig a dinoszauruszok is épp ettől haltak ki. Szóval soha nem vágtam, miért osztják meg a társadalmat ezek a sarkalatos kérdések, miért van az, hogy orrvérzésig képtelenek vagyunk tolerálni a különböző véleményeket.

Majd én megmondom, mi legyen a bugyidban!

De ami a múltkori intim gyantáról szóló cikkem alatt történt... hát azon annyira leesett az állam, hogy még mindig keresgélem.

Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy valakinek ennyire fontos lesz, milyen méretű és sűrűségű szőrt visel a bugyijában egy olyan nő, akivel valószínűleg soha a büdös életben nem fog találkozni.

Tényleg, vajon mi vesz rá valakit arra, hogy személyeskedve, dühödten beszóljon, majd visszaszóljon valakinek az ő fanszőrzetével kapcsolatban?! Neki jobb lesz attól a napja, ha egy a három megyével arrébb élő nőt lepocskondiáz, mert az leborotválja/nem borotválja/legyantáztatja/térdig növeszti/kunkori farkú perzsamacskát nyírat a puncijára? Őszintén, nem kurvára mindegy? Élni és élni hagyni, még egyszer szeretném ezt aláhúzni. Mert ezt a fokú szenvedélyt, amivel mások ágálnak vadidegenek intim szőrzete mellett vagy ellen, már tényleg fel nem foghatom.

Az Ott Lent

De ha már kommenteltetek, hadd szemezgessem ki – a szőrszálhasogatást azért igyekszem elkerülni – a legérdekesebbeket, pusztán kulturális antropológiai szempontból.

Vannak, ugye, az Afrikában éheznek a gyerekek – filozófiájú emberek, akik minden véleményt, panaszt, sirámot lefittyedő szájjal fogadnak, mert hol van ez a valódi problémáktól? Hiszen (egyébként tényleg) vannak, akiknek ennél sokkal, de sokkal rosszabb! Természetesen a punciszőr-tematikára is csípőből reagálnak, miszerint: „Soha ennél nagyobb probléma ne legyen! Elég pitiáner ügy.” – Na, ja, de azért annyira nem pitiáner, hogy az Emberiség Szenvedéseinek Legfőbb Mérlegkészítője ne írja meg a véleményét az ügyben. (De persze, írja – lásd fenn.)

Aztán van, aki nem állja meg, hogy lehurrogja azt, aki szerint „minél dúsabb, annál gyönyörűbb!”, mondván, akkor „te is egy vén faszi vagy!” – Letorkolja ismeretlenül is a nézőpontjáért, mert hiszen ő tudja, hogy

aki a szőrös puncit szereti, az valószínűleg egy vacak, ósdi bútordarab.

A fő kedvencem mégiscsak az a hölgy, aki annyira kardoskodik a csupasz pina mellett, hogy hajlandó miatta ölre menni bárkivel. Aki kerek-perec kijelenti, az a nő, aki nem kopasztja le magát, igénytelen, kulturálatlan, koszos, maradi, büdös, undorító és pállott ősember.

És ahogy elképedve olvasgattam a kialakult, hosszan hömpölygő polémiát, mert voltak jó páran, akik csak nem voltak képesek elereszteni mások... khm, grabancát, szemet szúrt egy igen érdekes dolog.

Néhányan a Csupasz Pina Pártból nem tudták kimondani AZT. Egyszerűen nem voltak képesek leírni a szót, hogy pina. Olyanokat írtak, hogy „Az Ott Lent, meg hogy „Ott.... stb.

Szerintem (és kihangsúlyoznám, ez az én szabadon megkérdőjelezhető, saját véleményem), jobb, ha mindenki megbarátkozik először a saját pinájának vagy faszának – de minimum puncijának vagy farkának – gondolatával, illetve azzal, hogy mindannyian hús-vér-könny-váladék emberek vagyunk.

És ha ezzel végzett, ha már képes kimondani, megfogalmazni... vagy akár meg is nézni közelről a saját bugyogójának tartalmát, akkor elkezdhet kibékülni azzal is, hogy másoknak pedig valami más van ugyanott. És hogy neki ehhez az égvilágon semmi, de semmi köze sincs.

De hogy visszaemeljem a diskurzust egy magasabb, kevésbé testi szintre, Tandori Dezső szavaival búcsúzom:

„Csak egyet nem lehet
megértetni senkivel,
hogy semmit nem lehet
megértetni senkivel.”

Fiala Borcsa

Kép: Flickr

Punciszőr-ügyi újságírónk, Fiala Borcsa korábbi, nagy vitát kiváltó cikkét (ami egy fordítás) IDE KATTINTVA tudod elolvasni. És ha még mindig nem lenne eleged a témából, akkor feltétlenül KATTINTS IDE!