Sokan már a szülővé válás előtt szembesülnek azzal, hogy nem lesz olyan egyszerű ez a sztori, mint ahogy kinéz a magazinok szép színes oldalain, és a végtelen számú, harmóniát sugárzó, fotóügynökségek által készített képeken. Aki pedig a gyakorlatban is kipróbálta, mennyi buktatót kell átugrani, az megbocsát minden szülői bakit. Nemcsak magának, hanem másoknak is.

Gyárfás Dorkáék például így készültek a szülőségre: 

„Hát igen, a mi szülői karrierünk úgy indult, hogy amikor elfolyt a magzatvizem, és bevágtuk magunkat a kocsiba, egyszer csak azt vettük észre, hogy tök rossz irányba tartunk. Annyira meg voltunk zavarodva, hogy hirtelen azt sem tudtuk, merre van a kórház.

De még durvább volt, amikor pár évvel később, a karácsonyi szezonban az anyukámhoz mentünk vasárnapi ebédre, és ilyenkor a környékén nem lehet parkolni, mert a közelben van egy bevásárlóközpont, és aki teheti, ingyen próbálja a kocsiját az utcán hagyni. Szóval hiába keringtünk, sehol nem találtunk helyet, úgyhogy a férjem azt mondta, ő megáll egy percre az út közepén, pattanjunk ki, majd utánunk jön, ha sikerült leraknia a kocsit.

Kiszálltunk a két nyolc-kilenc év körüli gyerekkel, de a nagy sietségben az egyikük rácsukta a kocsiajtót az ujjára, a férjem meg csak annyit hallott, hogy becsapódott az ajtó, úgyhogy rá is nyomott a gázra, így még a gyerek lábára is ráhajtott picit.

Szóval álltunk ott a gyerek ujjával a kocsiajtóba ékelve, a lábán a kerékkel, nekem meg csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy azt kiabáljam az üres utcának, hogy »Úristen, úristen!«. Szerencsére ez is elég volt ahhoz, hogy G. megálljon, és a gyereket kiszabadítsuk. Szegény a sokktól még sírni is elfelejtett…

via GIPHY

Azt hiszem, ez az a szülői baki, amit soha az életben nem szeretnék újraélni. És képzeljétek, még komolyabb baj sem lett, műteni legalábbis nem kellett.”

Kocsis Noémiéknek is elég rögös volt a szülővé válás útja – már mielőtt elkezdődött volna!

„Igazából még szülők sem voltunk, és máris bakik egész sorát követtük el. 

 

Az egyik legviccesebb a kórházi szülésfelkészítő tanfolyamhoz kötődik, aminek az utolsó alkalma, ugyebár, a minden gyermekváró szülő szívét megdobogtató szülőszoba-látogatás. Első gyerekesként ott szembesülsz először az intézményi háttérrel, úgyhogy mi is ott szorongtunk nyolc másik aggódó pár között a kórház folyosóján, miközben a tanfolyamvezető rutinosan magyarázta, hol kell majd tágulni és mi történik a kitolási szakaszban.

A leendő anyukák mosolyogva bólogattak és a pocakjukat simogatták, a leendő apukák pedig aggodalmasan nézegettek egymásra. Megtudhatták, hogy be kell majd öltözniük hússzínű, egyszer használatos apásszülés-öltözékbe, és hogy egy ilyen helyen milyen fontos a higiénia.

A háromnegyed óráig tartó séta és a minden részletre kiterjedő anatómiai magyarázat után a tanfolyamvezető felénk fordult, és elhangzott az obligát mondat:

»Van kérdés?«

Mindenki némán fixírozta a cipőjére húzott higiéniai lábzsákot, egyetlen kéz emelkedett a magasba hátul: a férjemé.

Leplezetlen büszkeséggel húztam ki magam: íme, az én proaktív, érdeklődő párom, a gyerekem apja, aki mindig igyekszik a dolgok mélyére látni és megvilágítani a homályos részleteket is. Most, most felteszi azt a kérdést, ami érthető keretbe foglalja az egész tanfolyamot.

Az egy hónap múlva születendő gyermekem apukája azonban ezt kérdezte:

»Már elnézést, de ha kimennék szülés közben cigizni, akkor is kell visszafelé jövet új lábzsákot húznom, vagy elég a meglévő?«

A tanfolyamvezető arckifejezését sosem fogom elfelejteni…”

via GIPHY

Kurucz Andri egészen friss élményekkel szolgált, ami szó szerint velem is megesett pár éve, amikor a legnagyobb gyerekem legelső szülői értekezletén voltam az új gimnáziumban…

„A szülői értekezlet tizedik percében, amikor szóba került a tavalyi év, néhány szülő felállt, és pironkodva átment egy másik terembe.

Az ő gyerekük ugyanis idén kezdett ebben az iskolában, ergo, nem a megfelelő terembe ültek be, ami így maszkban fel sem tűnt nekik. És nekünk sem…”

Mezei M. Katalin arca is égett néhányszor.

„A kislányom még alsósként egyszer ellenőriztette velem a házi feladatát. Mindent rendben találtam, és nem vettem észre, hogy leírta a harkályt pontos jével. A tanító néni másnap természetesen szóvá tette a dolgot. A kislányom így védekezett:

»De hát anyu azt mondta, hogy ez így jó.«

»Mi az anyukád foglalkozása?« – kérdezte a tanítónő.

»Újságíró« – jött a válasz.

Mondanom sem kell, mennyire égett az arcom, amikor legközelebb találkoztam a tanítónővel.”

via GIPHY

Ugyancsak MMK-val (így hívjuk őt itt a szerkesztőségben – a szerk.) történt a következő két eset, na meg a kislányával, aki azóta már bőven felnőtt.

„Nagyon csúnyán evett olyan hároméves kora körül a lányom, ezért azt mondtam neki egyszer, hogy ha ez továbbra is így megy, akkor fogom magam, és faragok neki egy vályút, a malacok is ebből szoktak enni, ugyebár. Ezzel csak azt értem el, hogy egy idő után halálosan komolyan kezdte reklamálni a vályúját, viszont ugyanolyan malacul evett tovább.”

MMK, Anna és a vers csodálatos találkozása egy óvoda udvarán:

„Olyan négyéves volt, amikor előbújt belőle az alanyi költő, így hangzott az egyik verse:

»Úgy hívnak, hogy Anna, fasza gyerek vagyok«

Mondtam, hogy oké, örülök neki, de az oviban ezt nem szabad elmondani se a Marika néninek, se az Enikő néninek (ők voltak az óvónői).

Erre, amikor kicsapták az udvarra az egész ovit, odament Vera nénihez, és neki mondta el fennhangon, hogy lehetőleg mindenki hallja. Vera néni volt a dajka, ő nem szerepelt a tiltott személyek listáján.”

via GIPHY

Csepelyi Adri szüleit semmi nem állíthatta meg, hiszen a gyerekük pallérozásáról volt szó…

„Az én szüleim »fordítva« bakiztak annak idején, a középiskolai felvételimkor: reggel látták ugyan, hogy elég sok hó esett az éjjel, de hát az ő gyerekük jövője ne ezen múljon! Elevickéltünk 80 km-re a Trabanttal a tényleg méteres hótorlaszokon, -átfúvásokon át – hogy végül kiderüljön: a felvételi elmarad. A városban lakók kérésére.

De legalább kajáltunk egyet a Mekiben!” 

Dián Dóri apukája egész jól vizsgázott szülőségből

„A családi legendárium egyik legmókásabb sztorija, amikor először maradtam apukámmal kettesben. Anya csak kábé egy órára ment el otthonról, ám mire anya hazaért, mély szuszogás és egy cetli várta az előszobában:

»A gyerek behányt. Én mellé hánytam. Hagyj aludni minket.«”

„Bocs, nem tudod véletlenül, melyik osztályba jár a gyerekem?”

Na, ez az a sztori, ami már néhányunkkal megesett a szerkesztőségben, de egyikünk sem vállalta névvel, úgyhogy akkor ez most egy kollektív történet lett:

Ebben az iskolában, mint sok másikban is, a portásnak kellett szólni, hogy tanítás után melyik gyereket hívja le az osztályból a bejárathoz, és persze azért is, hogy melyik osztályba telefonáljon a kapu őre, mert a szülők nem mehettek be az intézménybe. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A gyerek nevével még nem volt baj, de az, hogy melyik osztályba jár, bizony elég fogas kérdésnek bizonyult. Először a második ával próbálkozott ez a bizonyos valaki (vagy valakik), aztán következett a második bé. Hát nem jött be. Ekkor szerencsére megjelent egy ismerős gyerek a szülőjével, és elhangzott a címben idézett obligát kérdés.

Mit gondoltok, mi lett a nyerő válasz?

A harmadik cé!

Both Gabi

Hálásak lennénk, ha kommentben megosztanátok velünk a hasonló bakijaitokat!

Csepelyi Adri sírva röhögős, korábban megjelent cikkét is olvassátok el ugyanerről a témáról ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Marisa9