–

Nem csupán a „uniform”, hanem az iskolarendszer is eltér a magyarországitól, ám a valódi különbséget nem az órák beosztása, a tananyag mennyisége vagy a vizsgák típusa adja. A technikai, szervezésbeli részletek érzékelhető, kézzelfogható leképeződései a szemléletbeli eltérésnek. Ez a szemlélet nem önmagában jó vagy rossz, de mindenképpen más; a mindennapokban megjelenő realitását egyéni mentalitástól és elvárásoktól függően értékelik vagy épp kritizálják a szülők.

Iskolakeresés

Ha Írországba költözöl, és felteszed a kérdést egy magyar Facebook-csoportban, hogy „Melyik a környékünkön a legjobb iskola, mit javasoltok, hova írassam a gyerekemet?”… a leggyakoribb válasz: „Amelyik a legközelebb van”. 

Ezt a választ kaptam én is, amikor középiskolát kerestem az itthon 5. osztályt befejező, tizenkét éves lányomnak. A tanács sokszor kiegészül még azzal is: „Ugyanolyan színvonalú oktatást és támogatást fog kapni, bárhova íratod, de a lakóhely közelében lévő suliba kötelező felvenni, úgyhogy az a legegyszerűbb, és nektek is könnyebb a bejárás”.

Suba Katalin kozmetikus férjével és három gyermekével él Írországban. Amikor (még tapasztalat és helyismeret nélkül) óvodát kerestek a négy és fél éves fiuknak, beléptek a legközelebbi oktatási intézmény kapuján, és az őket fogadó igazgató pár perc beszélgetés után jelezte: a kisfiú holnap kezdheti is – az iskolát.

Az ír alap- és középfokú oktatási rendszer ugyanis egy nyolcéves primary schoolból, és hatéves secondary schoolból áll. Ez egyszerűen hangzik, de vannak – magyar szemmel – érdekes, és néha nehezen átlátható részletek. A primaryt például ugyan már négy és fél évesen el lehet kezdeni, de legkésőbb hatévesen kötelező. Először junior infant-ba, majd senior infant-ba járnak a gyerekek, és ezt követi egy hatéves periódus, amelynek az első éve hivatalosan is a first class.  

Doffek Gábor: „Nekifutásból, sírva fogjuk ölelni egymást” – Ilyen lesz, amikor végre kinyílnak az ajtók előttünk

WMN Life – 2021. február 17. – DG

 

A problémák helyben kezelése

Katalin az első három közoktatási lécsőfokot kifejezetten jó hangulatú, gyerekközpontú helyként jellemzi. „Más, mint a magyar óvoda és iskola. Az iskolára készítik fel a gyerekeket játékos körülmények között, megismerik a színeket, a számokat.

Itt is vannak különbségek, nem mindegyik tanár egyforma. Számomra az okozott gondot, hogy csupán az első években kaptam igazi visszacsatolást a pedagógusoktól a gyermekeim viselkedéséről, később ez nagyrészt elmaradt. Az is igaz, hogy ennek van ennek nagyon pozitív oldala is, amit szeretek:

itt a tanárok úgy gondolják, hogy az iskolai helyzeteket, esetleges problémákat nekik kell megoldaniuk, a gyerekek támogatása, konfliktusaik feloldása helyben kell megtörténjen.

Ezért igyekeznek valóban kezelni ezeket a szituációkat. Nyilván, ha tényleg gond van, azt jelzik a szülő felé, de az alapvető felfogás az, hogy otthon a szülő nem látja, nem éli át az iskolai eseményeket. Nem titkolják el a gondokat, de abból indulnak ki, hogy a tanár feladata a diákok »jóllétéről« gondoskodni”.

Szülői értekezlet – másképp

Az, hogy ez mennyire így van, és nem csupán primary schoolban, személyesen is megtapasztalhattam. Míg Magyarországon a szülői értekezlet – kitűnő, a gyerekekre ésszel és szívvel koncentráló pedagógusokkal is (!) – az eredmények, a tanulmányi átlagok, valamint a problémák, nehézségek felsorolásával kezdődött, majd az esedékes programok, kirándulás stb. megbeszélésével folytatódott, addig az ír iskolában leültünk egy asztalhoz, és tea, pogácsa mellett beszélgettünk arról, mit is kéne tenniük a pedagógusoknak szerintünk, szülők szerint ahhoz, hogy a gyerekek jobban érezzék magukat az iskolában.

Közben behívták a diákönkormányzat tagjait is, akik szintén elmondták, hogy milyen vélemények, javaslatok fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban a tanulók részéről. Tanulmányi eredményről nem volt szó, arról egyrészt úgyis tudunk, másrészt ez személyes adat, ezért nem tartozik a többi szülőre, harmadrészt, a fogadóórán a konkrét tanárral beszélgethetek erről. Kirándulásról, egyéb programokról papíron és sms-ben megkapjuk a tájékoztatást. Ilyen, más úton könnyen hozzáférhető információcserére nem pazaroltuk az időt.

Ha viszont bármilyen, komolyabb probléma adódik a gyermekkel, arról személyesen értesítenek, és az érintett tanárokkal beszélget a szülő.

Nem arról, hogy „javítsák meg a gyereket” otthon, a négy fal között, és „megjavult állapotban” adják be, lehetőleg már másnap reggel. Hanem arról, hogy „dugjuk össze a fejünket, és beszéljük meg, ők miben tudnának segíteni, hogy az adott diák jobban érezze magát”.

Mert ha ő személyesen jobban érzi magát, ha törődést, odafigyelést, támogatást kap, akkor – ez a kiindulási alap – nem lesz problémás…

Festmény a plafonon

Az oktatás nem csupán az első pár évben játékos, ám gyakorlatias. Bár természetesen van tankönyv (illetve, secondary schoolban sok iskolában iPad-et kapnak a diákok), az órákon gyakran zajlik csoporttevékenység, érkezik vendég, tartanak prezentációt. 

Magyarországon nem tipikus rajzórai téma Picasso – talán nem véletlen, hogy franciaországi utazásom során a Picasso Múzeumban is belebotlottam olyan honfitársamba, aki kifizette a választható, tehát legkevésbé sem „kötelező” programra a belépőjegyet, csak hogy a képek előtt állva megfogalmazhassa a képzőművészeti közhelykincs drágakövét: „Ez festészet? Hát ilyet én is tudok, mégse keresnék vele milliókat!” 

Suba Katalin kiemelte, mennyire kreatívnak tartja a művészeti órákat – ő mesélte el, hogy az egyik alkalommal Picasso egy képét reprodukálták az órán, ennek kapcsán beszélgettek a festőről, az alkotásairól, a korszakairól. De Michelangelóval sem csupán úgy találkoztak, hogy egy könyvben vagy kivetítőn megnézték volna a Dávid szobrot és néhány közismert képet.

Ehelyett a gyerekek papírt ragasztottak a székük aljára, majd alatta, hanyattfekvésben rajzoltak. Átélhető, érdekes, élményszerű lett a helyzet, és így már a Sixtusi kápolna alakjai is kicsit „közelebb jöttek” hozzájuk.

A secondary schoolban nem mindegyik tantárgy kötelező, van, hogy plusz nyelvek közül válogathatnak a gyerekek (francia, spanyol stb), illetve üzlet, művészet, fafaragás, történelem, tudomány, stb. tárgyakból. Itt is igyekeznek a valódi élethelyzeteket, a tanultak gyakorlati megvalósíthatóságát szemlélteni; töriórára például egy alkalommal régész érkezett, aki az iskolaudvar egy erre az alkalomra átalakított részén mutatta be az archeológiai feltárás eszközeit, eljárását – ezeket ott, helyben ki is próbálhatták a tanulók. 

Választható lehetőségek

Bár normál iskolaév alatt is nagyon sok olyan programra kerül sor, amikor a munka világával találkozhatnak a diákok (az archeológus ugyan helybe jött, de van, hogy ők mennek el egy adott céghez), ám a harmadik év után választhatnak is: vagy azonnal az ötödik évre „ugranak”, vagy jelentkeznek egy úgynevezett átmeneti évre. 

Ez valóban „átmeneti” időszak. Miután a harmadik évben letették a Junior Certificate-et (ez kábé az általános iskolai végzettségnek felel meg), a Transition Yearben igyekeznek minél több programban részt venni, ismerkedni különböző munkalehetőségekkel, cégekkel, vállalnak diákmunkát, önkénteskednek, tanulhatnak autóvezetést, elsősegélynyújtást, azokon az órákon is részt vesznek, amelyeket korábban nem választottak, ám itt megismerkedhetnek vele. Ekkor a kötelező tárgyakat tanulják ugyan, de inkább csak a szintentartás érdekében – érdekes és új anyagokat vesznek, de a vizsga nem számít bele a későbbi eredménybe.

Az ötödik és hatodik év már úgynevezett academic-év, az utolsó év pedig Leaving Certificate-tel zárul – ez felel meg a magyar érettséginek. 

 

Más

És bár az utolsó középiskolai időszak még a szülők szerint is nehezebb, mint a korábbiak, abban szinte minden magyar szülő egyetért, hogy stresszmentesebb, könnyebb (sokak szerint: túl könnyű) az ír iskola. Katalin megfogalmazása szerint:

„Van, ami hiányzik nekünk a magyar oktatásból, ez igaz. Mégis örülök neki, hogy itt járnak iskolába. Mert az, ami hiányzik, az talán jó is, hogy hiányzik. Itt boldogabbak a gyerekek, jól érzik magukat, a tanárok pedig arra koncentrálnak, amiben jók, amiben ügyesek, nem arra, amiben nem.”

Amikor elnézem az egyenruhás diákokat az utcán, az jár a fejemben: valahogy biztonságosnak érzem azt, hogy a gyerekemről azonnal látják, még iskolás. Amikor jön haza a busszal, nem szólítják le, mert esetleg idősebbnek tűnik a koránál. Reggel pedig, amikor bemegy, egy jó helyre indul, ahol figyelnek rá.

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Cade