Kilúgozott ellenállás – Egy szülői értekezlet krónikája
Aki nem ebben az iskolarendszerben nőtt fel, annak talán még sokkolóbb lehet a kiirthatatlan poroszos technika, amivel egy szülői értekezleten szembesül. Kérdezni tilos, bólogatni muszáj, az ellenvéleményeket pedig csak az intézményen kívül mormolják el a bajszuk alatt. Kivétel nélkül... mindenki. Olvasónk, Ágota írása.
-
Szülői értekezleten ülök. Magyarországon. 2016-ban, harmincnyolc évesen, egy másodikos gyerek anyukájaként. Először azt gondolom: persze, kedves a tanító néni, mindenki mosolyog, minden oké. Aztán meghallom a mondatait is. Kezd zsibbadni az agyam, és legszívesebben kirohannék. Mindenki döbbenten ül, hallgatja a tanítónőt. És senki nem szól egy szót sem.
Elhangzik az egész napos iskola utáni tanulás szükségessége... mindennap (hét-nyolcévesekről van szó). Az is, hogy nem tudjuk, mi vár ránk harmadikban, negyedikben, ötödikben. Megfélemlítés felsőfokon. A mostani iskolarendszernek ez a motorja. A teljesítménykényszer, amiből világosan levezethető a majdani énkép totális sérülése, az önbizalomhiány... és az állandósult verseny.
A tanítónő szerint az a cél, hogy tanuljanak a gyerekek, és aztán sok pénzt keressenek. Itt már gyorsabban veszem a levegőt, és belemerülök a szülőtársak arcvonásaiba. Elképedek. Vajon mi jár a fejükben? És ekkor teljesen megsemmisülök. Csend van. Az a csend, ami az élet minden más területén jó és építő, itt halálos.
Nagyon fáj. Az a generáció, amelyikről azt hittem, van bennünk erő és lendület, ami jó irányba visz, hallgat. Hallgatunk, mert félünk. Az én generációm semmit nem mond. Ott, akkor... nem.
Másnap az utcán persze mindenki felháborodva kérdezi: te mit gondoltál tegnap? Nagyon gáz. Mert ott, abban a helyzetben hallgattunk. Mert ezt tanultuk ettől a „nagyszerű" iskolarendszertől. Inkább fogd be a szád, úgy nem lesz nagy baj. Nagyszerűen vizsgázik a rendszer, amiben felnőttünk.
Nem állunk ki semmiért, legfőképpen a gyerekeinkért nem. Hagyjuk, hogy agyonnyomják őket olyan célokkal és elvárásokkal, amelyekkel nem kívánunk azonosulni.
Aztán jönnek a szülőtársak mondatai megnyugtatásomra, hogy: „jah, hát, mindenhol ez van, tudod"... Én meg csak azt érzem: nem akarok idetartozni. Nem ebbe a generációba. A gyerekeim generációjában bízom már csak. De ha ők is ebben az elnyomó rendszerben nevelkednek, ugyanígy fognak reagálni, mint mi. Ülünk és nézünk. És hallgatjuk a sok-sok hülyeséget. És mit teszek én, hogy ne tartozzak mégsem teljesen ehhez a halálosan csendes generációhoz? A munkám során segítek a fiataloknak abban, hogy az eszmecsere jó dolog, hogy a véleményüket bátran vállalhatják, és nem hiábavaló kiállni azért, amit gondolunk.
Csak az a baj, hogy én ezt egy egyetemen tanítom. De amit előtte át kell élniük a fiataloknak, az finoman szólva is elkeserítő. Önértékelésük a porban, félnek mindentől. Aztán hirtelen rájövök, hogy talán velem van a baj. Külföldön tanultam, egy másik iskolarendszerben. Olyan országban, ahol kikérték a véleményemet tizenhét évesen, meghallgatták, értékelték... és legfőképpen tisztelték.
Ahol megtanították, hogy a vita fontos. Ebből fakad a belső szabadságom. Amit semmilyen iskolarendszer nem fog betörni soha.
Igen, tudom. Vannak alternatív iskolák. És van sok nagyon képzett ember, aki hadba száll a tananyag mennyisége ellen. Ami mégis megdöbbentett, a velem egykorúak érthetetlen tompulása és torzulása...
Ágota
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tom Wang