Gyerekek (végre!) a nagyszülőknél, cincognak a szülők – Ezekre a zenékre vadulunk, ha ránk tör a szabadság
Az egész zenei szakma a padlón, miközben épp most mindennél fontosabbá vált a zene az életünkben. Mert a zene megemel, összerak, gyógyít, tombolni, ünnepelni vagy épp gyászolni segít. Így van ez Szabó Anna Eszteréknél is, akinek a férje zenész – de nem csak miatta folyik muzsika az egész család ereiben. Gyerekekkel vagy nélkülük – most éppen nélkülük –, bármi zajlik épp a családban, mindenre van egy daluk. És Anna most veletek is megosztja, hogy melyik mire „való”.
–
A múltkor megírtam, hogyan menti meg az életünket Covid idején az ABBA. Aztán jött egy másik életmentő momentum: a szüleim megkapták az oltást, így eljött az idő (tudom, ez most sokaknak felkavaró tartalom, előre is elnézést): a gyerekek a nagyszülőknél töltöttek egy hosszú hétvégét.
Tudom, „magunknak szülünk” és „manapság divatos panaszkodni”, de őszintén mondom, éppen csak fanfár nem szólt, amikor apukám autója kigördült az utcánkból. Akkor se hazudok, amikor azt mondom, a gyerekek ennek ugyanúgy örültek, mint mi.
Hiszen ők is megelégelték már az összezártságot a végletekig túlhajszolt szüleikkel. Úgyhogy kellett ez nagyon, mindenkinek.
Eleinte csak tébláboltam a lakásban, dolgoztam. Eleve az, hogy gyerekzsivaj és megszakítás nélkül tudtam dolgozni, ráébresztett, mennyire hatékony is tudok lenni, ha hagynak. Aztán este azért ittunk egy pohárral a nyugalom tiszteletére, majd hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy egy végtelen hosszú összeállítást nézünk minden idők legnagyobb slágereiről.
Az egész úgy kezdődött, hogy azzal fárasztottam a zenész férjemet, hogy ma már nincsenek olyan slágerek, mint például amilyeneket az ABBA árasztott magából annak idején.
Próbáltuk lenyomozni a ma legnagyobb slágereit, én a boomereket lepipáló stílusban szörnyülködtem, hogy mégis ezek mikor hozzák magukkal azt a bizsergető izgalmat, amikor megszólal a refrén, hol a gitárszóló, amelynek minden hangját kívülről tudjuk, az elgondolkodtató dalszövegek, a testes hangzások? Mindent sterilnek, egyformának éreztem, mintha maguk az előadók se hinnének abban, amit csinálnak. Persze, ez erős sarkítás, előítélet, van kivétel satöbbi, és egyébként is, biztos törvényszerű így gondolkodni, ahogy telnek az évek…
Szóval, belecsaptunk a lecsóba, és elkezdtünk bomba slágereket hallgatni az ötvenes évektől napjainkig. Nagyjából a hatvanas évektől a kétezres évek elejéig tartott a buli a konyhában, amikor minden dalt ordítva énekeltem (a férjem nevében nem nyilatkozom), táncoltam.
A dalok mindenféle emlékeket előhívtak bennünk, azokból az időkből, amikor még nem volt vírus, amikor még a gyerekek sem voltak, a gondjaink magánjellegűek voltak, és nem éreztük még a bizonytalan jövőnk súlyát.
Felsejlettek osztálykirándulások, házibulik, fesztiválok, koncertek, poszterek a falon, ágyon ugrálós, a Spice Girls dezodoros flakonba éneklős magánfellépések, a legalább viszonylag gondtalan fiatalság, ami nekünk megadatott.
És amíg ezeket a számokat hallgattuk, kicsit visszautaztam az időben. A dalok magukkal ragadtak és elrepítettek egy olyan univerzumba, ahol nincs semmi, csak a zene és az érzések, amelyeket felidéznek. Hát kinek ne volna szüksége erre manapság? Az a helyzet, hogy ez gyerekekkel is működik, és megrögzött nosztalgiamánként eltökélt szándékom megfertőzni a gyerekeket a „békeidők” számainak szeretetével. Jelentem, egyelőre eléggé jól haladok.
Most pedig összeszedtem nektek néhányat a család kedvenceiből. Csupa olyan zenét, amelyek felvillanyoznak és gyógyítanak. Mert erre most mindannyiunknak olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre.
Fontos tipp: ezeket a dalokat érdemes tisztességesen, magas hangerővel hallgatni. Tudom, tudom, a szomszédok. A mieink egyelőre nem panaszkodnak, talán éppen azért, mert számukra is ugyanolyan életmentő a jó zene.
„Yeeeee yeeeee ye”
A kislányunk még alig volt egyéves, amikor rákattant erre a dalra, napjában harmincszor kellett meghallgatni a „je-je”-t. Elton John élete egyik legnehezebb időszaka után írta meg az I’m Still Standing című gigaslágerét, így abszolút tökéletes választás lehet világjárvány idején. Elég elindítani a dalt, és abban a pillanatban ösztönösen elkezdünk táncolni, nincs mese, és legkésőbb a refrénnél már mindenki énekel. Haladóknak a klipet is erőteljesen javaslom, kellő táncos inspirációt nyújt, és az outfitektől is radikálisan emelkedni kezd a jókedvrátánk. Hát könyörgök, egy éve kínlódunk a szorongásainkkal, a távoktatással, a home office nehézségeivel, a rossz hírekkel, a bizonytalansággal és az izolációval – a legjobb üzenet, amit kiénekelhetünk magunkból, hogy történhet bármi, nem törünk meg, még mindig itt állunk, igazi túlélőkként, és ez annyira jó, hogy „jeeee jeeeeee je”. Mantrának se rossz, receptre felírnám!
Ne ülj a sarokban!
Először egy számot akartam csak kiemelni az ikonikus film legendás zenéjéből, de már az ötlet is nonszensz. Kiemelni? Egy számot? A Dirty Dancingből? Mert hát oké, a Time of my Life az adja magát, de akkor hol marad a Hey Baby?! És a Be my Baby?! Na ugye. Szóval elő kell venni az összes dalt, és végigriszálni rá! Legutóbb akkor tartottam magánshow-t, amikor csörögét készítettem. A Be my Baby kiválóan működött a ritmusra gyúrásnál, a Hey Baby a legtökéletesebb választás volt, amikor a derelyeszaggatóval vagdostam a tésztát, közben gátlástalanul énekeltem és riszáltam a seggem. És a katarzisnál, a kisütésnél és a porcukorral meghintésnél elérkezett az éneklés-táncolás csúcspontja a Time of my Life újra- és újrahallgatásával.
De nem kell ehhez csöröge (csak ajánlott), a Dirty Dancing minden élethelyzetben Patrick Swayze-ként emel a magasba.
Karantén ide vagy oda, senki se ültethet minket a sarokba, táncolni és énekelni nemcsak lehet, de erősen ajánlott is.
Pandémiára rockoperát!
Rendben, szóval kitáncoltuk magunkat, picit el is fáradtunk, ráadásul a filmes asszociációknak hála romantikus gondolataink is támadhatnak. Ilyenkor jöhet jól valami olyan, amit hisztérikusan üvöltve lehet énekelni a levegőbe kapaszkodós, kezünket a mellkasunknál ökölbe szorítós mozdulattal, a világ összes intenzív érzését egy dalba sűrítve. Az I Would do Anything for Love nem szarral gurigázik, nem aprózza el, gigászi opus, amely a tizenkét perces játékidő alatt garantáltan meggyőz minket arról, hogy Meat Loaf mindent, de tényleg, tényleg mindent, akármit megtenne a szerelemért. Kivéve, amit nem. Annyiféle érzés terhel le minket mostanában, némelyik teljesen beazonosíthatatlan, honnan jön, mit akar, mit kezdjünk vele – na, ilyenkor jön nagyon jól ez a szám. Ahogy a klipben Meat Loaf is otthona magányában próbál az érzéseivel megbirkózni, úgy mi is át tudjuk érezni, már ordítjuk is, hogy bármit megtennénk már, hogy kiszabaduljunk, hogy végre magunkhoz szoríthassuk az összes szerettünket. De tényleg, mindent megtennénk. Kivéve, amit nem.
Őrületes rendrakás
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálunk állandó a káosz. Ha sikerül rendet rakni, nagyjából egy perc múlva már szét is zúzzák a gyerekek. Próbáljuk bevonni őket. Az egyik módszer, hogy igyekszünk megdönteni a saját egyéni rekordunkat, stopperrel mérjük, mennyi idő alatt tudjuk elpakolni az összes szanaszét heverő cuccot. A másik, hogy berakunk valami zenét, és annak a ritmusára pakolgatunk. Gnarls Barkley Crazy című dala másodpercek alatt ránt be magával, és ha odatesszük magunkat, a dal végére a nappali egészen pofásan néz már ki. De erre a célra a Gorillaztól a Feel Good vagy a Dirty Harry is elég jól működik. De Alanis Morisette-től az ikonik(us) Ironic is fantasztikusan fel tudja dobni az ágyneműhúzást vagy a teregetést. Refrénre lehet tartogatni a vizes ruhák kirázását, vagy az ágyneműk szennyesbe dobálását. Nem azért mondom, de a múltkor Britney Spears Toxicja tökéletes partner volt kádsúroláshoz és -vízkőtelenítéshez is. A mosogatógépből ki-be pakoláshoz vagy mosogatáshoz picit lágyabb zenét javaslok, nehogy túltoljuk a ritmikus mozdulatokat és eltörjünk ezt-azt. Óvatosságot igénylő esetekre vetem be a legretróbb vonalat, ilyenkor jön Cat Stevens és a Sitting, de a Wild World se kutya.
Béke van
Ha végre kipucoltunk, elpakoltunk mindent, élvezhetjük a munkánk gyümölcsét, hacsak nem trollkodják szét a lehetőséget a gyerekek. Ilyenkor megihatnánk egy teát, kávét. Idilli esetben a gyerekek ilyenkor rajzolnak, nem tombolnak a fejünk tetején. És akkor máris jöhet a Crosby, Stills, Nash & Young és az Our house, amit a gyerekeim is úgy szoktak emlegetni, hogy a dal, amitől minden sokkal jobb lesz. És tényleg.
Picit sírni is lehet rajta, sőt ha olyanunk van, akkor sírva énekelni is ér. Sokszor, ha valami balhé van, rossz hangulat, akkor utána terápiásan be szoktam tenni, ezzel a dallal jelezve, hogy béke van, minden oké.
De hogy egy magyar dallal is előrukkoljak, feszkóval terhelt levegőben stílszerűen előkerül az Illéstől az Elvonult a vihar. Valamiért a gyerekeim mániája erre a dalra tobzódni az ágyon. Nem igazán értem, miért pont tobzódni és miért pont erre a dalra, de nem is kell értenem, a zene már csak ilyen, mindenkiből mást hoz elő.
A kicsi, a nagy és az üres
Méltatlanul ignoráltam a magyar kedvenceket a felsorolásból, pedig nem csak sírva tudunk vigadni, vannak kifejezetten olyan dalok, amiktől még karanténnal terhelt időszakban is könnyebb lehet az élet. Az Amorf Ördögöktől a Fapados űrutazás is eléggé pakolós, ritmikus, de napindítónak se rossz. Mutass fityiszt a belvilágnak, végül is, tényleg csak ennyi kell. De az elmúlt években a melltartónélküliségnek is külön rajongótábora lett, nekik a Nincsen a világon igazi himnusz lehet. Ha viszont olyan napunk van, hogy mindenen is elsírnánk magunkat, picit semmihez sincs kedvünk, nem látjuk a fényt az alagút végén, akkor szépen meg tudja nyitni a könnycsatornákat az Üres a Hiperkarmától, vagy legalábbis a végére picit talán több lesz a fény, és kisebb a súly a mellkasunkon, mindennek háttal. És ha valaki drámatagozatos volt, mint én (de akár nem drámások is), akkor a Képzelt riport és az Arra születtünk is előkerülhet, hogy „tiszta szívvel szerethessünk, boldogok legyünk”. Tudom, ez már musical, de mégis ki mondja meg, mi kerülhet egy zenei listára, és mi nem? Nincsenek szabályok! A Csinibaba betétdalait is kívülről tudják már a gyerekek is, és azt hiszem, nagy baj nem lehet abból, ha azt énekli az ember teli torokból, hogy „Imádok élni”.
Igaziból annyi a lényeg, hogy a zene valóban varázserővel bír. Nincs az a szar hangulat, amin ne tudna dobni egy olyan szám, amit szeretünk.
Ha tudjuk a szövegét kívülről, akkor úgysem tudunk ellenállni, énekelni fogunk (bár ehhez nekem dalszövegtudás sem kell, simán elhalandzsázom bármit), és ha énekelünk, az egész biztosan, tutifixen terápiás. Ha nevetünk, ha sírunk, ha táncolunk tőle, teljesen mindegy, valamilyen módon mindenképpen segít. Biztos van olyan, aki kikészülne az én playlistjeimtől, de tényleg, a legkomolyabban mondom, hogy mindenkinek érdemes összeállítania egypárat, mindenféle hangulatra, alkalomra.
Miközben kétségbeejtően méltatlan módon kényszeríti térdre a zenészszakmát a pandémia, világosabb, mint valaha, hogy milyen fontos, sőt mennyire nélkülözhetetlen a zene.
Megmenti a bezárkózás alatti napokat, kézen fog minket a legdurvább mélypontokon, és tudom, egy emberként várjuk azt is, hogy végre újra mehessünk koncertekre. Mert lételemünk, és mert szükségünk van rá.
Szabó Anna Eszter
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Moyo Studio
